2007. április 1. Bolondok napja. És egyben életem legszörnyűbb napja. Próbáltam áprilisi tréfának felfogni, de sehogyan sem ment. Édesapám 3 nappal azelőtt hunyt el, teljesen hirtelen távozott, így elég feldúlt állapotban értem haza este 8 körül. Maszat kutyám épp anyunál volt - hogy anyu se legyen egyedül - így teljesen üres volt a ház. Furcsa zajokra léptem be a lakásba, majd hatalmas csörömpölés, három nagydarab árnyék ugrik ki az erkélyen. Szinte fel sem fogom mi történik, de azt egyből észreveszem, hogy a laptopom hiányzik. A fél életem benne van. No nem titkok, de munka. Sok munka. Rohanok le a kertbe (utólag visszagondolva az ajtó tárva nyitva hagyása nagy könnyelműség volt, de sok mindent már nem tudtak volna elvinni), ülök az autóba, és egy feltételezett irányba elindulok. Minden járókelőt kérdőre vonok, ők mutatják, merre menekültek a rablók. Hirtelen egy nagydarab ember a kocsija csomagtartójában pakolászva teljesen más irányt mutat, mint elődjei. Gyanút fogok, és minden bátorságomat összeszedve felszólítom, hogy mutassa meg a csomagtartót. Ő is gyanút fog, lecsukja, beszáll az autóba és elhajt. Hívni kéne a rendőrséget, de mi is a számuk? Remegő kézzel tárcsázom bátyámat, gyorshívón van, nem tudok hibázni, és közlöm mi történik. 4 perc múlva konferencia hívásban ott van bátyám és a rendőrség. És elindul egy 45 perces autós üldözés a városon keresztül, amit ha valaki helikopterről felvesz, bármelyik akciófilmben megállja a helyét. Bár az hamar kiderül, hogy a dízel családi kombim nem éppen üldözőautó. Út közben áthajtunk pár piroson, behajtunk pár parkba, behajtani tilosba, összetör néhány autót a menekülő, és közben az ablakon dobálja ki a holmijaimat. Nincs mese, menni kell tovább utána. Közben ingerülten üvöltöm a telefonba a rendőrnek, hogy hol a fenében vannak már, és közvetítem az útvonalat fáradhatatlanul. “Bocsánat, a kollégák nem taxisofőrök, nem ismerik úgy az egész várost” hangzik a választ. Melyik utcát nem találják, a Kerepesi utat, vagy a Nagykörutat??? Kérdezem egyre idegesebben. Az üldözött autója már egy roncsverseny résztvevőjére hasonlít, 2 kereke defektes, és nincs egy épp karosszéria eleme. Egy Rákóczi tér mögötti kis utcába hajt, majd megáll, és teljes nyugodtsággal száll ki az autóból. Én nem merek közelebb menni, csak üvöltök a rendőrökkel, hogy siessenek, mert eltűnik. Hirtelen a távolban vagy 10 rendőrautó érkezik egyszerre, földre teperik, megbilincselik, majd kiderül, hogy nála csak egy értéktelen óra van, semmi más. A rendőrök miután látják a rabló autóját (csupa roncs), elismerően nézik az én csilli-villi autómat, és megveregetik a vállam: "azért legközelebb ne élő rádiókapcsolaton közöld, hogy épp piroson mész át, vagy behajtani tilosban hajtasz, mert még megbüntetnek." Na az lenne még a szép baleset...
Másnap kihallgatás, a rendőrségen a kapus elég bunkó stílusban fogad, majd amikor megtudja ki vagyok, és miért jöttem, kijön, és kezet fog. Csodálkozva nézek rá, honnan tud az esetről, majd közli: "nem sokan üldöznek egy betörőt az egész városon keresztül! Gratulálok!" Akkor még nem tudtam, hogy ezzel több kárt csinálok magamnak, mint hasznot, ugyanis az igazi rémálom csak ezután jött: károk felmérése, bejelentés a biztosítóhoz. Kijönnek, fényképeznek, mérnek, írnak. Majd közlik, hogy nem fizetnek, mert meg van a tettes. Én közlöm, hogy a szerződés szerint, bla bla bla. Ők közlik, hogy őket a szerződés nem annyira érdekli, ha bajom van, menjek a bíróságra. Hát van bajom. Ügyvédi levél kimegy, erre fizetnek. A töredékét a tényleges kárnak. Újabb ügyvédi levél. Irány a bíróság. A szitu egyszerű. A mai gazdasági helyzetben egy ilyen per hatalmas összegeket emészt fel, amit mind annak kell finanszírozni, aki a pert kezdeményezte, tehát Nekem. Perköltség, szakértői díj, ügyvédi díj, stb. Egy átlag ember vagyonának elvesztése után egy ilyet elhiszem, hogy nem, vagy csak igen nehezen tud finanszírozni. Ezáltal az ilyen esetek közül kb 20 % kerül bíróság elé, a maradék a biztosító plusz bevétele. Magyarország, én így szeretlek.
4 év, 8 tárgyalási nap - a Generali (merthogy a szóban forgó társaságot így hívják) képviselője egyetlen egyszer sincs jelen - bár itt kell megjegyeznem, két alkalommal még a bíró sem jelent meg (!). Éljen a magyar igazságszolgáltatás. Más dolga volt, csak erről minket, az ügy érintettjeit nem tájékoztatta időben. A biztosító ügyvédjének tevékenysége kimerült abban, hogy mindent értsd MINDENT megfellebbeztek, de természetesen a tárgyalás előtti napon, nehogy reagálni lehessen. Ennek értelmében két igazságügyi szakértő három tanulmányban adott nekem igazat, de a Generali még mindig kitart, újabb kifogásokat keresve, magát többszörösen meghazudtolva. Nem tudom honnan szerzik a jogászaikat, de mindegy is. 2010 tavaszán eljutottunk végre az első fok végére. Nyertünk. De nem sokáig örülhettem, mert természetesen ezt is megfellebbezték. További 1 évet kellett várni, míg végre a mai napon a másodfokú bíróság kimondta a határozatot: nyertünk. Azaz helyt kap az igazság.
Nagyon sok mindent tanultam az esetből, és nagyon hálás vagyok Ügyvéd barátomnak, aki mindvégig segített, és többször nyugalomra intett (amire - a fentiek olvasása után talán érthető módon - nagy szükség volt). Azt eddig is tudtam, hogy a biztosítókkal nem jár jól az ember, de ezek után azt is tudom, melyiket kell nagy ívben elkerülni!
