Dumaparádé

Mindenki, aki utazott már valaha repülővel találkozott a bőrönd para fogalmával. Most különösen ügyesen pakoltunk, ketten együtt egy nagy bőröndöt, plusz két kis kézi poggyászt hoztunk. Összesen! Figyelni kell ám nagyon, mert ahány légitársaság, annyi féle szabály a táska méretére és súlyára vonatkozóan. Tavaly ezt a játékot olyannyira megszívtuk, hogy Londonban két órán keresztül sakkoztunk a csomagokkal, mert az egyik légitársaságnál fel lehetett adni 30 kg-os csomagot, de az utastérbe csak 7 kg mehetett, átszálláskor viszont feladni már csak 23-at lehetett, ellenben bármennyit fel lehetett vinni a kézipoggyászba. Gondolhatjátok, hogy mekkora munka volt a 30 kg-os bőröndökből 23 kilósat csinálni. Amennyi ruhát csak tudtam, magamra vettem, úgy néztem ki, mint a Michelin gumiemberke. Fél óra után meg már pontosan tudtuk, mennyit nyom egy póló vagy egy zokni. Most  a súlyhatárokba messzemenőkig belefértünk, ezen magam is csodálkoztam, viszont a kézipoggyász még üresen sem fért be a neki rendszeresített ellenőrző keretbe. Remegő térdekkel mentünk a pult elé, vajon felengednek-e így, ahol kiderült, nem ez a legnagyobb gond. Krisztinek nincs vízuma. Történt ugyanis, hogy olyasvalakire bízta a vízum intézését, aki hadilábon áll a születésnapokkal és a névnapokkal, így rossz dátum került a vízumba. Ez az ember történetesen a férje volt. Bár a hibát hamar észrevettük, korrigáltuk, sőt kaptunk is egy levelet, hogy a nagykövetség is javította, a rendszeren mégsem futott át. Egy ideig izgulhattunk, hogy egyedül megyek e, mert az meg sem fordult a fejemben, hogy én is maradok… :) Szerencsére a nagykövetség igazolta a változtatást, így megkaptuk a beszállókártyákat. 

Nagy nehezen becsekkoltunk, és megkezdődött a következő játék, ami a repüléssel jár, a labirintus. Érthetetlen logika mentén különböző sorokba terelnek, majd újabb sorokba, majd várnod kell, majd mehetsz, a végeredmény mindig az, hogy mindenki felkerül a gépbe, de előtte valamiért szükség van a csordaszellemet erősítő tréningre. A gépen kellemes társaságot kaptunk, két kedves idős amerikai hölgy személyében, akik már indulás előtt megtaláltak, hogy segítsek beállítani nekik az LCD kijelzőjüket. Borzasztó hálásak voltak, olyannyira, hogy erre az úton többször megkértek. Zseniálisan tudtak ráérezni arra, mikor alszom épp el egy pillanatra, és ekkor egy hangos “Szkjúzmí” felkiáltással jelezték, hogy szükség van rám. A tengerentúli utazásban egyébként az a legjobb, hogy szinte csak éjszaka mész az időeltolódás miatt, és sorra hozzák a vacsorákat. Ha otthon is csipegettél valamit, akkor röpke 8 óra alatt módod van háromszor is megvacsorázni. Az úton egyetlen zavaró körülmény volt - pedig már számtalanszor megfogadtam, hogy soha többet nem utazok arab légitársasággal. Ugyanis van abban valami horrorisztikusan félelmetes, amikor a kapitány a hangszóróban megszólal arabul, és az összes tv képernyőn arab szöveg jelenik meg. Te meg nem tudod eldönteni, hogy a menüt mondja el, vagy épp az ikertornyok felé vesszük az irányt. 24 óra repülés után végre megérkeztünk Sydney-be. Közben megnéztem a Vissza a jövőbe trilógiát, és az Igazából szerelem című filmet - kétszer. Kiléptünk a reptérről, és megcsapott a 34 fokos hőség. 

Bálint már várt ránk, és elvitt minket a szállásra. Itt hamar rájöttem, hogy tavaly Csikós Bala bizonyos szempontból jobb útitárs volt, mint most Krisztina. Vele tök mindegy volt, hol alszunk, csak legyen fedél a fejünk felett. Kis feleségem viszont egyre erősebben nyilvánította nemtetszését a szállás miatt. Azóta sem értem, mi nem tetszett neki? A penészes fal? A hajszálakkal teli kád? Vagy esetleg a vastag por a szekrényen? Bepakoltunk, és elindultunk elintézni a hivatalos dolgokat. Többször írtam már róla, ebben az országban MINDEN működik! Fél óra múlva már volt telefon kártyánk, és nyitottam egy bankszámlát is. De ne úgy képzeljük a bankszámlát, mint otthon, hogy befizetsz csilliárdokat, majd levonnak egy csomó pénzt számlanyitási, számlavezetési, pénzbefizetési, pénzkifizetési, pénztárolási és egyéb jogcímeken. Dehogy. Fizetsz 8 (!) dollárt, azaz kb 1600 Ft-ot, és ebben minden költséged benne van egy évre, még a Mastercard kártya is! Korlátlanul vehetsz ki és tehetsz be pénzt INGYEN akár személyesen, akár ATM-en keresztül! Kor-lát-la-nul!!! Egy könnyed ebéd után lefutottuk a további kötelező köröket: látogatás a Bondi Beach-en, majd egy közértbe tértünk be az elmaradhatatlan gyümölcs joghurt, magnélküli görögdinnye és passion fruit megvásárlása céljából. Lassan kezdtem rájönni, hogy ha picit vidámabbnak szeretném Krisztinát látni, akkor nincs mese, költöznünk kell. Szerencsére a booking.com oldalon keresztül sikerült fél áron (!) egy szobát találni, hisz az itteni szállodások jól tudják, hogy a legdrágább szoba az üres szoba. Nem bíztunk semmit a véletlenre, mielőtt döntést hoztunk, elmentünk megnézni a helyet. Olyannyira beleszerettünk, hogy azonnal felmondtunk Robbie-nak, előző szállásadónknak, és boldogan költöztünk át új szálláshelyünkre. 

Ez a szálloda csupán másfél kilométerre van Bálintéktól, így este náluk kötöttünk ki egy kis iszogatással egybekötött barbeque-ra. Krisztina már ott majdnem elaludt, dülöngélt jobbra - balra, hisz több mint 48 órája vagyunk talpon, így nem sokáig maradtunk, lelki szemeimmel láttam, hogy ha még egy pohár bort iszom, akkor a hátamon vihetem haza. A visszafele vezető 10 perces út egy tengerpart melletti kis parkon vezet keresztül, ahol a rengeteg sipítozó denevérnek hála Krisztina nem aludt el út közben, így megúsztam a cipelést. Viszont amint beléptünk a szobába, ő elterült az ágyon, és álomba szenderült… Remélem nem fog a jetlag miatt már hajnalban kukorékolni. Azt hiszem, lassan én is csatlakozom hozzá, hisz itt már este 11 van. Jó éjszakát, gyerekek! :)

Pár évvel ezelőtt egy hirtelen ötlettől vezéreltetve azt gondoltam, ha a jó pap is holtig tanul, akkor én miért ne iratkoznék be egy újabb iskolába? A Komlósi Oktatási Stúdió az egyik legismertebb újságíró iskola Magyarországon. Tóth Balázs meg talán az egyetlen olyan diákja ennek az intézménynek, aki úgy bekkelte ki a két félévet, hogy szinte alig adott le írásos anyagot, azaz cikket. Akkor még gyűlöltem írni, nem is értettem, hogy én, aki elektronikus, azon belül rádiós szakra járok, miért kell, hogy az írással vesződjek. Pedig Komlósi Gáboron kívül olyan nagy kaliberű emberek tanítottak minket, ezáltal olyanon javították a beadandókat, mint Kolozsi Ildikó, Borbély Zoltán, Harle Tamás vagy Murányi András. Mai fejemmel már bánom, hogy lusta voltam, mert azóta az írás mindennapos hobbimmá vált. Nagyon kíváncsi lennék, hogy javítanák egy-egy irományomat, mit mondanának rá… :)

Az egész egy Szardíniai félresikerült utazásnak köszönhető, ahol Bálint barátommal annyi peches dologba futottunk bele, hogy már csak nevetni tudtunk a saját kínunkon. Leírtuk kijutásunk történetét, majd az első napot, majd azon vettük észre magunkat, hogy több százan követik sorsunkat. Magunk sem hittük el, hogy ennyien olvassák, amit a két Pechvogel külhonban művel. Jó érzés volt, na… Azóta is rendszeresen leírom az élményeimet, gondolataimat, régi emlékeimet, botladozásaimat, és be kell valljam, nagyon jól esik, hogy ennyien olvassák, sőt ennyien buzdítanak, és kérnek, hogy írjak. Iszonyatos erőt adnak a lájkok, a hozzászólások, de az is, amikor valaki csak egy találkozó alkalmával közli, hogy szokta olvasni, és kéri, hogy abba ne hagyjam, mert nagyon élvezi. Olyan is volt, hogy nem írtam pár hétig, és egy ismerősöm kedvesen rám írt, hogy vajon én tiltottam e le, vagy csupán lusta voltam írni?  A blog oldalam legelső bejegyzéséhez ma is tartom magam: én annak írok, akit érdekel, akit meg nem érdekel, az ne olvassa. :)

A tavalyi évben nagyon sok minden történt velem / velünk. Nagyon sok jó, és néhány rossz dolog is. Nagyon sok embernek vagyok hálás, hogy mellettem volt, hogy segített azt a sok ökörséget véghezvinni, amit kitaláltam. Szandra az elefánt látogatása, a cég történetében is mérföldkő miniszterelnöki szintű, vagy az 1 000 fős rendezvény lebonyolítása, a - még a menyasszony előtt is - titkos esküvőm megszervezése, majd lebonyolítása, a szilveszteri regatta, és még sokáig sorolhatnám. Nem szeretnék senkit kiemelni név szerint, remélem mindenki magára veszi, akinek inge… :)

Ma ismét elutazunk egy kis időre. Lesz benne szomorú kötelesség, lesz benne munka, és természetesen lesz benne pihenés. Lesznek olyanok, akiket bosszantanak majd a bejegyzéseim és a fényképeim, de remélem a többségnek elnyeri majd a tetszését. Hisz tudjátok az alapszabályt: csak az olvasson, akit érdekel! :) Többen kérdezték, hogy miért mindig Ausztrália? A kérdésre ha röviden kell válaszolnom, akkor egyértelműen Ákos barátom a válasz, aki sajnos már nem lehet köztünk. Ezt az utat még vele kezdtem tervezni, az utolsó üzenet tőle pont arról szólt, hogy vegyem meg nyugodtan a jegyet, menjünk, legyünk együtt! Furcsa lesz nélküle. Ha viszont hosszan kellene válaszolnom, akkor valószínűleg azt gondolnátok, hogy megbolondultam. Én, aki 28 éves koromig repülőgépen sem ültem, és utáltam külföldre menni, sőt, 4-5 napnál tovább nem is nagyon tudtam jól érezni magam, hogy tudok ennyire szerelmes lenni egy országba, ami nem Magyarország? Hát így. Magyarországot az elejétől a végéig bejártam földön és vízen egyaránt számtalan vízi és gyalog túra alkalmával, és imádom. De most már Ausztráliát is. Nemcsak Ausztráliába, az országba vagyok szerelmes, hanem az ott élő emberekbe, az ottani rendszerbe, hogy ott minden működik, egyszóval mindenbe. Félreértés ne essék, tudom jól, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, és ott is dolgozni kell a megélhetésért. Mégis szomorúsággal tölt el, hogy kis hazánkban a mi életünkben soha de soha nem fogjuk elérni azt az életszínvonalat, ami kint magától értetődő, de ezt talán majd egy másik bejegyzésben fejtem ki… :) A lényeg, hogy mi most ismét lelépünk, ha van kedvetek, tartsatok velünk, ígérem megpróbálok mindenről írásban beszámolni… És nem győzöm hangsúlyozni, csak az olvassa el, akit érdekel… :)

Életemben másodszor fordul elő, hogy hirtelen a semmiből kapok egy telefont, miszerint egy hozzám nagyon közel álló valaki meghalt. Édesapám halálhírét is így kaptam, makk egészséges volt. Nekem kellett elmondani mindenkinek a szörnyű hírt. Édesanyámnak, nagymamámnak, testvéremnek, kollégáknak, barátoknak. Talán ez a teher könnyítette meg az én dolgomat, fura, de segített, hogy én istápoltam a többieket, így egy picit talán könnyebb volt feldolgozni az amúgy feldolgozhatatlant. Vasárnap nevetgélve elbúcsúztunk a repülőtéren, szerdán hívtak, hogy meghalt. Hét betű, amit nap mint nap milliószor hallunk, olvasunk. Rengeteg ember halálhíre jut el hozzánk a híradásokból, de az valahogy mégis más. Amikor valaki hozzánk közel álló megy el, akkor szorul össze a gyomrunk igazán. Először az ember fel sem fogja. Próbálja az esélyeket latolgatni. Lehet, hogy tévedés? Nem is ő volt? Valaki kirabolta, és az ő papírjaival találták meg? Hosszú időnek kell eltelni, míg az ember rájön, ennyi volt, nem látja többé. Felidézzük a régi emlékeket, közös kalandokat, az utolsó találkozást. 

Most egy barát ment el hirtelen, egy nagyon jó barát.

               Ákossal és Nellivel a diplomaosztónk után, 1999-ben

Ákost 1996-ban Szolnokon ismertem meg, a Külkereskedelmi Főiskola gólyatáborában. Én mint tudatlan kis gólya érkeztem, ő szervező volt. Az első esti vetélkedő egyik állomásvezetőjeként olyan magabiztossággal fogta össze a csapatot, olyan jó hangulatot varázsolt az ismeretlen diákoknak, hogy talán ez is szerepet játszott abban, hogy azóta is foglalkozom csapatépítő tréningekkel, és hogy ezt a szakmát választottam. Hamar összehozott minket a közös érdeklődési kör: a motorozás és a vitorlázás szeretete. A dolog pikantériája, hogy pont a motorozás okozta a halálát. Főiskola alatt rengeteg közös élmény ért minket, rengeteget voltunk együtt, sőt sokat együtt is dolgoztunk. Ő a Kanyar nevű iskolaújság tördelő szerkesztője volt, de sokat besegített nekünk is a rendezvények szervezésébe. Elképesztően segítőkész, melegszívű ember volt, aki önzetlenül tudott hozzáállni minden felmerülő problémához. Rengeteg buli, kirándulás, vitorlázások, születésnapok, szilveszterek, együtt töltött nyarak, csalódások, szerelmek, egyszóval rengeteg emlék. Még olyan is volt, hogy apukáinkat vittük el vitorlázni - erről már csak az ő édesapjával tudok anekdotázni sajnos. Együtt váltunk felnőtté, sokszor együtt váltottuk meg a világot.

     A Sydney Fish Marketen, 2012. januárjában egy hatalmas hal tál előtt

A főiskola elvégzése után Ákos bejelentette, külföldön próbál szerencsét. Elmondani nem tudom, mennyire szíven ütött a hír. Én akkor még nem voltam egy nagy utazó, nem szerettem külföldre járni, azóta ez - részben pont az ő hatására - változott. Először Kanadában próbálkozott, ahonnan pár hónap után kénytelen volt hazajönni, valami nem úgy alakult, ahogy tervezte. Viccelődtünk vele, hogy nem is ott volt, csak Kiskunmajsán nyaralt, és minket akart megviccelni, a Juharszirupot, amit meg ajándékba hozott, a sarki fűszeresnél vette. Akkor azt hittük, elég volt neki a kalandokból. Tévedtünk. Kis idő múltán újra bejelentette: utazik. A cél Ausztrália. Eredetileg nyelvet ment tanulni, fél évre. Ennek már több mint 10 éve. Kint ragadt, és nagyon szépen felépítette az életét, még az állampolgárságot is megszerezte. Elképesztő elszántsággal és kitartással egy teljesen idegen - a közgazdaságtantól messze álló - szakmát tanult ki, a vendéglátást, (fura véletlen, hogy most én is ezzel keresem a kenyerem), és hihetetlen magasságokba jutott. Egy 5 csillagos szállodában volt bankettfőnök, majd váltott, és Sydney legnagyobb catering cégének lett vezető beosztású munkatársa. Emellett szabadidejében társadalmi munkában vízimentőként  dolgozott Sydney turisták által leginkább látogatott strandján a Bondi Beachen.  Büszke volt arra, amit csinált, érthető módon. Számtalan balatoni viharban hajóztunk együtt, sok veszélyes helyzetből jöttünk ki, de amit az óceáni hullámokon művelt a kis gumi mentő motorossal, az elképesztő volt. Pár hónappal ezelőtt büszkén küldött át egy fotósorozatot, amit egy mentés közben róla készített egy fotóriporter egy újság részére. 

                 Mentés közben, 2013. áprilisában, a képen a hátsó ember Ákos

A több ezer kilométer távolság ellenére szoros maradt a kapcsolatunk, és bár sokkal ritkábban beszéltünk, de mindent tudtunk egymásról. Amikor nagy ritkán találkoztunk, pont onnan folytatódott mindig a barátságunk, mint ahol a legutóbb abbahagytuk. Az elmúlt két telet nála töltöttem, és rengeteg élménnyel gazdagodtunk ismét. Bár ő nem tudott kint létem alatt végig szabadságon lenni, mégis mindent meg akart mutatni, és állandóan programokat szervezett. Ha valami nem nyerte el a tetszésemet (mint például Ausztrália fővárosa Canberra, ami egyáltalán nem egy szép hely), azt személyes kudarcként élte meg. Hazautazásom előtt egy meglepetéssel várt: “Ennyi időt itt töltöttél Ausztráliában, és nem is hajóztunk. Gyere, elviszlek valahova.” És máris ott ültünk egy 1800-as évekbeli replika vitorláshajó, egy úgynevezett Tall Ship fedélzetén. Még azt is lebeszélte a kapitánnyal, hogy vezethessem a hajót  az egyik öbölben. Óriási élmény volt. 

Tegnap kaptam a hírt, hogy kinti idő szerint délután 1-kor barátnőjével motorozás közben egy autónak ütköztek, és balesetet szenvedtek. Az első hírek szerint mind a ketten életüket vesztették, később kiderült, Brigi szerencsére túlélte, és a körülményekhez képest jól van. Kórházban van, semmire sem emlékszik, ezekben a percekben műtik, ha jól tudom a lába roncsolódott. Ákos nem élte túl, a kórházba szállítás közben leállt a szíve.  Utoljára májusban beszéltem vele, a születésnapján, akkor is csak kutyafuttában, mert épp egy 1100 fős konferenciára készült egy szigeten. 

Rengeteg gondolat kavarog a fejemben. Fülembe csengnek anyám szavai, hogy a motor ilyen, meg olyan veszélyes, nekem sem kéne használnom. Sajnos nem tudom, mi történt pontosan, de ez a lényegen már nem is változtat. Ákos soha nem volt egy brahis, száguldozós típus. És most nincs többé. Nyugodj békében, Ákoska! Hiányozni fogsz!

A fenti cím, ha valaki nem emlékezne, az úttörő 12 pontjából az ötödik helyet foglalja el. Mivel az utóbbi időben a 11-es pontnak lelkes híve vagyok (Az úttörő edzi testét és óvja egészségét), így tegnap óta az ötödik pontot is kötelező érvényűnek érzem magamra vonatkozóan. Ugyanis kaptam egy levelet:

“Tisztelt  Ügyvezető Igazgató Úr!

Takács Jánosné vagyok, terápiás munkatársként dolgozom az Egri Értelmi Fogyatékosok Nappali Ellátó Központjában. Különböző foglalkozásokat tartok,arra törekedve, hogy minél szélesebb ismeretekkel, kreatív foglalkozásokkal tegyük hasznossá magunkat, mindennapjainkat. Van dolgozós csoportunk, akik textilhulladékból lábtörlőket, szőnyegeket szőnek,van olyan csoportunk is  akik műanyag palackokat zsugorítanak. Mivel élettani sajátosságaik miatt korlátozott tevékenységet folytathatnak, igyekszünk olyan sport tevékenységgel lekötni őket, amit meg tudnak csinálni és sikerélményhez is jutnak. A régi helyünkön az Öregek Napközijével egy udvarban voltunk, ahol az időseknek volt lengőtekéjük és megtanították őket játszani, s rendszeresen patronálták őket. Olyannyira, hogy versenyeken vettünk részt, s ez igencsak hozzájárult a sport szeretetéhez.

Most elköltözött az Intézményünk a város másik végébe, így ez a lehetőségünk megszűnt. Az Önkormányzat a lengőteke kiépítését anyagilag nem tudja finanszírozni, ezért támogatót keresünk. Mi a szülőkkel együtt be tudnánk építeni a kertünkbe, ha kapnánk egy lengőtekét bábukkal. Nem baj ha szépséghibás, ha kopott, ha használt,mi nagyon örülnénk neki, hisz akkor a nyári versenyen részt tudnánk venni.

Tudnának nekünk ebben segíteni?

Reménykedve várom a válaszukat!

Takács Jánosné

terápiás munkatárs

Eger”

Először is azon kezdtem el gondolkodni, hogy honnan és hogyan találtak meg Pont minket. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg a rendezvenybazis.hu oldalon keresztül, ahol mi is kínálunk lengőtekét céges rendezvényekre. Azt nem tudjuk odaadni, mert akkor nekünk nem lesz, pedig az egyszerűsége ellenére a cégek is szeretik. Elkezdtem hát kutakodni a neten, hol és mennyiért lehetne venni ilyen eszközt. Több cég kínálatában találtam, szinte fillérekért. És ez a megdöbbentő a dologban. Ma, 2013 Magyarországán egy önkormányzatnak probléma megvenni egy pár ezer forintos eszközt, amivel értelmi fogyatékos fiataloknak ekkora örömet lehetne okozni, és segíteni lehetne a fejlődésüket? Tényleg itt tartunk? Egy munkatársnak kell felkutatni a lehetőségeket - feltételezhetően a szabadidejében, mivel este 10-kor jött az e-mail - és kell számukra idegen cégektől kérniük? Nincs 13 000 forintja az önkormányzatnak erre, mikor azt halljuk, hogy az önkormányzat adósságainak felét a kormány átvállalta? Biztos, hogy ez az összeg vinné csődbe az önkormányzatot? Ilyen és hasonló  kérdések közepette kutattam ki az intézmény címét a netről, majd vettem egy teljesen új készletet, és szállítási címként megadtam az egri címet. Erről tájékoztattam a levél íróját is, és csak annyit kértem cserébe, hogy küldjön egy képet arról a pillanatról, amikor felszerelik a játékot a helyére. De az is lehet, hogy ezek után már csak kíváncsiságból is elmegyek egyszer, és meglátogatom őket. Kedves embereknek, szeretni való kis közösségnek tűnnek....

Utoljára sportolási ambíciómról és “új” életemről február 16-án írtam, azaz 35 napja. A héten már három ismerősöm is reklamálta az újabb híreket, aminek azért is örültem, mert pont az volt a célja ennek a blognak, hogy ha netán alább hagyna a lelkesedésem, akkor ha valaki rákérdez, hová lettek a tervek, kellemetlenül érezzem magam, és motiváljon tovább. Úgyhogy ezúton is köszönöm nekik az érdeklődést! Örömmel jelentem, lelkesedésem picit sem lankadt. Olyannyira nem, hogy a mai napon két bűvös számot is elértem: 94,8 kg vagyok, és a has térfogatom 98 cm. Tehát a súlyom 95, a has térfogatom 100 cm alatt van, ami igen nagy boldogsággal tölt el. A maximum, amikor elhatároztam, hogy változtatni kell 104,5 kg volt. A hasamat először 97,5 kg-nál mértem, akkor 106 cm volt. Bár mindenki azt mondja, hogy a kilókat nem szabad nézni, sajnos mégis nézem. Lehet, hogy igaz ez az állítás, mert miután januárban és februárban nem láttam mérleget, de végigedzettem becsülettel a két hónapot, hazaérkezésemkor nagy boldogan álltam rá a mérlegre, de a mosoly hamar lehervadt az arcomról. 6 centivel csökkent a hasam, de kilóban egyetlen egy kiló sem ment le. A ruházatomon érzem a változást, de azért nem lett volna rossz kilókban is kifejezni. Mostanra talán valami újra megindult.

A rendszer egyszerű. Továbbra sem eszem liszteset, cukrosat, többségében csak húst és zöldséget. Reggelire a jól bevált Bircher műzli (joghurttal, gyümölccsel), könnyű ebéd, vacsorára meg valami zöldségféle. Paradicsom, vagy az új kedvenc (féléve új): szarvasgombás sóval meghintett friss karalábé. Na jó, néha csalok, mint például most kedden, amikor a kollégáknak rendeltem pizzát, és nálam is lecsúszott két szelet. Khhmmm. A családi változatból. Ami 55 cm. De ennyit engedélyeztem magamnak. A sport is minden napra megmaradt. Leginkább elliptikus trainer és TRX, illetve heti két alkalommal ugyanez edzővel, majd megspékelve egy kis úszással, mert ne felejtsük el, a tervek között a Balaton átúszása is szerepel idén. Vissza kéne állni a futásra is, de ilyen időben semmi kedvem hozzá. Az edzőm (bár leginkább még mindig egy őrmester szerepében tetszeleg) teljesen el volt hűlve két hónap után, hogy mennyit javult az állóképességem. Decemberben még egyszer sem tudtam felhúzni magam, mára öt simán megy. Néha ki is használja, hogy jobban bírom az edzést, mint például tegnap. Öltözködés közben vettem észre, hogy balga módon elfelejtettem pólót vinni edzésre. Átszaladtam hát a szemközti Corvin Plázába, és az első helyen vettem egy pólót, csak sajnos ezzel elment 10 perc. Visszaérve mondtam Móninak, hogy semmi baj, bár 10 perccel rövidebb az edzés, de hajtson meg nyugodtan. Ez az a mondat, amit semmilyen körülmények között nem szabadott volna kimondanom, nem is fogom soha többet. Megfizettem az iskolapénzt, ennyire még sosem nyúzott meg, még ma is érzem az izmaimban. De ez van, ez a dolga, nem haragszom rá, csak egy picit. Meg néha emlegetem a feljebb menőit, de valahogy az az érzésem, hogy ők hozzá vannak ehhez szokva, ismerve az edzésmódszereket, amiket Móni alkalmaz. 

Szóval itt tartunk most, már alig várom, hogy újra tavasz legyen, én újra a Balatonon legyek, és mehessek futni a Balaton partra minden nap. A naptár szerint ez nem oly sokára bekövetkezik, megnézzük, az időjárás is így gondolja-e....

Egész nap néztem a híreket. Borzasztó könnyű a meleg szobából okoskodni, hogy mit és hogyan kellett volna tenni. Például, hogy le kellett volna zárni az autópályákat, de a kamionokat mindenképp ki kellett volna tiltani. Vagy, hogy későn kaptak észbe a “szervek”, mert kb 20 órával előbb kellett volna riadót fújni. Egész nap rossz érzésem volt, hogy nem tehetek semmit, csak annyit, hogy azoknak az ismerősöknek felajánlom legalább telefonos segítségem, akik bajba jutottak. És ilyenek sajnos voltak sajnos szép számmal. A Legyen Ön is Milliomosban is van három segítség: a felezés, a közönség és a számítógép. Ezeknek a bajba jutottaknak sokáig csak a telefonos segítség jutott, de az sem volt túl produktív, kimerült egy semmitmondó sms formájában. Akik tényleg bajban voltak, mind egy szálig arról számoltak be, hogy inkább váltak idegessé az sms olvasása után, mintsem megnyugodtak. Egyetlen szolgáltató volt, aki nem küldte szét az értelmetlen üzenetet, mára ő lett az Antikrisztus a kormányzat szemében - számomra érthetetlen okokból.

A tévé és a rádió nem bizonyult hasznos hírforrásnak, a legjobban a facebook vizsgázott. Onnan minden infó megtudható, bár kétségtelen tény, hogy néhányat fenntartással kell kezelni, mert rengeteg hamis fotó és hír jött. Viszont kellő körültekintéssel ki lehet szűrni, mi az igaz, és mi nem. 

Este 8 után jutottam arra az elhatározásra, hogy valamit nekem is tennem kell. Mivel arra alkalmas járművem nincs, ezért úgy döntöttem, hogy ételt és italt fogok vinni Budaörsre, az iskolába, ahová több száz szerencsétlenül járt ember került. Jól felöltöztem, ki tudja, mi várható az éjszaka - síruha, sapka, sál, kesztyű, elmentem a szomszéd non-stop közértbe, és elkezdtem bevásárolni. Kenyér, vaj, felvágott, alma, banán, nápolyi, keksz. Szép sorban a sorok között kerestem, mi lehet hasznos, mivel teszek jót. 3 nagy kartondoboznyi holmi összeszedése után útnak indultunk. Kis mentőosztagunk három fős volt: Kriszti, Maszat kutya, és én. Út közben a rádió harsogta, hogy minden út járható, minden rendben van. Csak azt nem értem, hogy személyes ismerőseim a facebook-on miért számolnak be másról? Arról is egymásnak ellent mondó hírek jöttek, hogy várnak e még felajánlásokat, vagy nem? Egyik hír azt mondta, várnak, mert még mindig sok az újonnan érkező, másik arról tájékoztatott, hogy minden rendben, van mindenük. Az iskolát könnyen megtaláltuk, körülötte rengeteg autó, kamion, busz parkolt. 10 után nem sokkal érkeztünk, rendezett körülmények, és a helyzethez mérten nyugodtság fogadott minket. Belépve egy 8 év körüli forma kisgyerek már elénk is ugrott, és olyan magabiztossággal irányított a vöröskeresztes dolgozók felé, hogy nem tudtam eldönteni, ő is bajba jutott, csak túlteng benne az energia, vagy valamelyik önkéntes nem tudta másra hagyni a gyermekét, ezért van ott. Édes volt, na. Az aulában, az ebédlőben, és mindenhol tábori ágyak, szépen megágyazva, úgy 300 darab lehetett. Mindegyiken feküdtek már, legtöbben aludtak. Szörnyű látvány volt, és szörnyű érzés, hogy mi is bármikor kerülhetünk ilyen kiszolgáltatott helyzetbe. Hátul, az ebédlő hátsó részében nagy volt a sürgés forgás. Rendőrök, mentők, tűzoltók, vöröskeresztesek, katasztrófa védők szortírozták az ételeket és az italokat. Bár látszólag tényleg sok minden volt már ott, mégis nagyon nagyon örültek szerény kis adományunknak. Említettem a hölgynek, aki átvette a csomagot, hogy kicsit féltünk, mert nem tudtuk, hogy hiába jövünk-e, mert mindenhonnan különböző hírek érkeznek. Felcsillant a szeme, és megkért, ugyan mondjam már el milyen hírek, mert ők nem is tudják, ki mit mond róluk. Elmondtam, amit tudtam, mire ő kedvesen mesélni kezdte, hogy itt 3-400 főt szállásoltak el, de a közeli Auchan parkolóban ugyanennyien rekedtek, akiket szintén innen látnak el étellel és itallal, sőt még nagyon sok embert várnak, mert sokakat még csak most mentenek ki, vannak akik már most tudják, hogy csak reggelre tudnak kimenteni. Jelzem, ekkor 22:30 volt a pontos idő! Ez a későbbiek miatt még fontos adat lesz! 

Meghatódva, könnyes szemekkel hagytuk el az iskolát. Jó érzés volt, hogy a magunk szerény módján mi is hozzájárulhattunk a segítségünkkel ahhoz, hogy ezek az emberek embernek érezhessék magukat még a baj megtörténte után is. Kövezzetek meg, de ezt az érzést meg kellett osztanom facebook-on, ami jó ötletnek bizonyult, mert utána több ismerősöm egyből írt, vagy hívott, hogy ők is kedvet kaptak, mondjam el, én mit vittem, mit javaslok, ők mit vigyenek? Az egész napra jellemző volt a segíteni akarás, és az összefogás. Végre nem egymást ócsárolja a két politikai oldal, hanem kéz a kézben segítenek a bajba jutottakon. Hát mégsem annyira reménytelen ez az ország, és a benne élő emberek? Ugye, hogy sokkal élhetőbb így ez a dolog?

Miután hazaértünk, nem sokáig tudtam örülni annak, hogy segíthettem, mivel egy hír fogadott: Orbán Viktor a Kossuth díjasoknak rendezett díszvacsorán azt nyilatkozta, hogy Az utolsó embert is kihoztuk az utolsó hóakadály mögül is, vacsorázzunk csak nyugodtan, hisz akkor esik jól a falat, ha tudjuk, hogy minden honfitársunk biztonságban van, és van mit ennie. Ezzel párhuzamosan a rendőrség honlapján az jelent meg, hogy még mindig több száz ember vár arra, hogy megmentsék, és ugyanerről számoltak be az ismerősök is a facebook oldalain. Politika mentesen már nehéz erről nyilatkozni, de felháborító az eset. A Miniszterelnök Urat vagy félretájékoztatták (amit nehezen hiszek), vagy emberbaráti szeretetből vezette félre a díjazottakat, nehogy már a torkukon akadjon a falat, miközben azon morfondíroznak, mi lehet azokkal, akik még mindig a hó fogságában vannak. És szerény véleményem szerint szégyellje magát az összes újságíró, legyen akár a jobb, vagy a bal oldalon, aki ezek után nem kérdezi meg, hogy Miniszterelnök Úr! Hogy is volt ez? Valaki nem mond igazat. Valaki hazudik, kérdés, hogy ki?

De ami még ennél is elszomorítóbb, hogy még ezek után is olyan kommenteket lehet olvasni, hogy Orbán kitűnően végzi a dolgát, sőt nem is járt Brüsszelben, hanem itthon irányította a munkát, ráadásul csillagos ötösre vizsgázott. Néhány embernek annyira át van mosva az agya, hogy teljesen elvesztette a realitás érzékét. Bár néha kezdem azt hinni, nem is ők, hanem inkább én vesztettem el a realitás érzékemet.

Azt hiszem, bejegyzésem címe tartalmaz némi ellentmondást, így magyarázatra szorul. Továbbra sem szeretem a politikát. Még beszélni sem szeretek róla. Hogy most miért írok mégis erről a témáról?

36 évet sikerült leélnem úgy az életemből, hogy ne kelljen a politikával foglalkoznom. Mindig azt mondtam, hogy az én kis tyúkszaros életemre nincs hatással - és akkor ezt így is gondoltam. Véleményem volt, de az elmúlt évek megtanítottak arra, hogy ezt magamban tartsam, mert én nem szeretnék egyik oldalhoz sem tartozni. Vannak nagyon radikális nézeteket valló barátaim is, de eddig szerencsére ez nem ment a kapcsolatunk rovására. Az ismerőseim nagy része tudomásul veszi, és megérti, hogy én nem szeretek erről a témáról értekezni, egy kisebb része próbálkozik meggyőzni, de amikor látja, hogy hasztalan, akkor feladja.  Ma már más a helyzet. Ma már igenis rám is hatással van a politika. Az ország egyértelműen két pártra szakadt. Vannak ezek, és vannak azok. Ezek nem értenek egyet azokkal, de azok sem osztják ezek véleményét. Viszont aki agresszíven, lekezelően próbál meggyőzni, majd elítél azért, mert más a véleményed, no azoknál már igen nagy a probléma. Családok, barátságok hullanak szét a nézetkülönbségek miatt, ami lássuk be borzasztóan szomorú tény. 

Nem szeretnék olyan országban élni, ahol félek elmondani a véleményem. Nem szeretnék olyan országban élni, ahol azok a barátaim, akik több, mint tíz éve együtt vannak, és három gyermeket nevelnek, nem számítanak családnak az alkotmány szerint csak azért, mert nem házasodtak össze. Nem szeretnék olyan országban élni, ahol a bácsi, aki pár százasért többször segített már havat takarítani, vagy elsöpörni a levelet, és akivel annyiszor beszélgettem arról, hogyan lett hajléktalan az asszony miatt, önhibáján kívül - mert az asszony kisemmizte - bűnözőnek számít, csak azért mert hajléktalan. Nem szeretnék olyan országban élni, ahol a jövő generációját úgy akarjuk itthon tartani az egyetem vagy a főiskola elvégzése után, hogy kényszeríti rá őket az alkotmány. Nem szeretnék olyan országban élni, ahol mindent és mindenkit ellehetetlenít a hatalom, aki másképp gondolkodik, és nincs már semmilyen kontroll szerv felettük. Nem szeretnék olyan országban élni, ahol vannak egyenlők és vannak egyenlőbbek. Nem szeretnék olyan országban élni, amit külföldön szégyellnem kell. És nem szeretnék olyan országban élni, ahol a Köztársasági Elnöknek nincs, és nem is lehet saját véleménye, ezért a “királyi televízióban” azt nyilatkozza, hogy alkotmányos kötelessége aláírni azt, amit elé tolnak (talán már ez is benne van az alkotmányban, csak a mi figyelmünket kerülte el?). 

Sokáig gondolkodtam, hogy megírjam e ezt a bejegyzést, majd úgy döntöttem, meg KELL írnom. Mert nem akarok olyan országban élni, ahol félnem kell kimondanom amit gondolok - annak ellenére, hogy még mindig nem tartom magam elkötelezettnek egyik politikai erőhöz sem. Lenne lehetőségem máshová menni, lenne lehetőségem máshol élni és dolgozni, de itt vannak a barátaim, itt a családom, itt vannak az emberek, akiket szeretek. Itt érzem jól magam, itt vagyok TóthBalázs. Itt akarok élni, és remélem nem áll a feje tetejére az ország annyira, hogy másképp kelljen gondolnom!

A minap a mi drága SzabóÁgink, aki egy év után tér haza az USA-ból kiposztolta, mik fognak neki odahaza hiányozni a tengerentúlról,  úgyhogy ezt a posztot ő ihlette! :). Bár én csak két hónapot voltam itt, mégis szinte felsorolhatatlan sok minden fog hiányozni. Néhány példa a teljesség igénye nélkül:

Gyümölcsjoghurt - zöldségesnél kapható, ők itt Görög stílusú joghurtnak hívják, de köszönőviszonyban sincs semmilyen általam valaha fogyasztott joghurttal. Az íze édes, és általában friss gyümölcs, vagy gyümölcs püré van benne. A passion friut-os a kedvencem.

Passion fruit - azaz maracuja. Az egyik kedvenc gyümölcsöm, bár úgy néz ki, mintha valaki egy jókorát tüsszentett volna. Az itt kapható óriási, és hihetetlenül ízletes.

Dinnye - az itteni görögdinnye teljesen mag nélküli, és nagyon finom.

Sárgadinnye serrano sonkával - bár ez otthon is kapható, mégis itt szoktam most rá.

Bircher Muesli - a müzli itteni változata (bár Bircher egy svájci orvos volt, az ő nevéhez fűződik a müzli). Az alapját reszelt almával kevert müzli adja, tele friss gyümölccsel, joghurttal. Ahány helyen ettem, annyi féle módon készítették. Nagyon rá lehet kapni. Ez nagyon hiányozni fog!!!!

Az emberek mosolya és kedvessége - itt mindeni mindenkire mosolyog, ha megkérdezik, hogy vagy, akkor tényleg kíváncsiak rá. Az ő mosolyuk rád is rád ragad, és feldobja a napodat. Mindenki segítőkész, ha például tanácstalanul nézed a buszmegálló tábláját, biztos lesz valaki, aki odajön és útbaigazít. Ez a fajta hozzáállás sajnos otthon hiányzik.

Az ausztrál borok. Nem ittam rosszat. Mind friss, gyümölcsös, ízletes. Mondjuk egy ilyen napsütéses helyen ez érthető is. 

Seafood - azaz a tengeri herkentyűk. Halak, rákok, kagylók, polipok. Bár otthon is lehet kapni (némelyiket), de általában csak mélyhűtött formában. Itt minden friss, így teljesen más az ízvilág.

Delfinek - hihetetlenül megszerettem őket. Egyszerűen nem lehet mellettük rossz kedvű az ember, egy boldogsághormon a velük töltött idő. Mindig vidám, mindig játékos, és elképesztően okos állatok! És nem utolsó sorban az ember mellett az egyetlen olyan élőlény, aki élvezetből szexel! :) Komolyan mondom, ha 15 évvel fiatalabb lennék, még azon is elgondolkodnék, hogy elmegyek delfinidomárnak! :)

Napsütés, és meleg, egyszóval NYÁR - remélhetőleg ez hamarosan hazánkba is megérkezik, és nem kell már sokat várni rá.

Az LTE, azaz a széles sávú mobil internet. Nem tudom, hogy állnak a hazai mobilszolgáltatók ezzel a kérdéssel, de itt nagyon el lettem kényeztetve. Minden pillanatok alatt jön le neten keresztül, bármilyen tartalomra kíváncsi az ember. 

A nap közbeni nyugalom - hála a 10 órás időeltolódásnak, kezdem túlságosan is megszokni, hogy nem cseng egész nap a telefon. (mondjuk otthon is hagytam szegény anyukámra, ezúton is köszönöm neki a segítséget! :) ) Furcsa, de én, a nagy telefon buzi nagyon megszerettem ezt a helyzetet! Ahogy hazaérek, kezdődik a mókuskerék - több rendezvény, utazás kiállítás, és persze felkészülés a szezonkezdésre, úgyhogy vége a nyugalmas nappaloknak!

Tavaly nem volt ennyire rossz hazamenni. El tudnék még viselni itt egy-két hónapot. Egy dologban teljesen biztos vagyok! Vissza fogok én még térni ebbe a gyönyörű országba, és nemcsak a fenti dolgok miatt.....

Régen, ifjú siheder koromban több futóversenyen indultam különböző távokban. Ma reggel megvolt “új” életem első futóversenye is. No persze ez nem volt tervezett. Szokásos reggeli futásomra indultam Surfers Paradise-on. Ahogy kiértem a campingből, és leértem a tengerpartra, észrevettem, hogy rengeteg ember áll, és vár futócuccban. Hamar megláttam a táblákat, miszerint minden szombaton 5 km-es futóverseny van. Égi jelnek tekintettem a dolgot, gondoltam velük tartok. Be is álltam jó magyar módra a tömeg elejére, nehogy lemaradjak valamiről. A fülembe szólt a Juventus rádió, éppen Magyar zenekarokat mutatott be Szabó Tamás. Miután felocsúdtam az első meglepetésből, miszerint ez az ember még mindig rádiózik - már főiskolás koromban is hallgattam, pedig az nem ma volt - egyből jött a második meglepetés. Ma a United Zenekart és Pély Barnát vette górcső alá. Nos, gondoltam, ha már így alakult, maradunk ezen a csatornán, ez a zene remélhetőleg hajtani fog előre a cél felé minél gyorsabban, hogy ne kelljen sokáig hallgatnom. Be kell valljam, tévedtem. Kövezzetek meg, de a harmadik számnál elkezdtem élvezni a dolgot, és rájöttem, nagyon jó muzsikák ezek. 

A résztvevők elég vegyes összetételűek voltak. Fiatalok, idősek, soványak, kövérek, kutyások, babakocsisok, egyszóval mindenféle népek. Egyáltalán nem lógtam ki a sorból. A szervezők nagyon jó pályát jelöltek ki. Volt minden: hegy, völgy, tengerpart, dzsungel (igen, Surfers Paradise, és a Gold Coast arról (is) nevezetes, hogy a tengerpart mellett nagyon közel már esőerdő van, a másik nevezetességét egy kicsit később elárulom annak, aki kitartóan végigolvassa a posztot), sőt még frissítő pontok is voltak. Mindenki profi futó cuccban volt - futónadrág, futócipő, különböző izzadság elszívó “berendezések”. Egyébként Sydney-ben én is vásároltam egy futó nadrágot, de persze ott felejtettem a szekrényemben. Nem mondok eredményt, hogy mennyi idő alatt futottam le az öt kilométert, már csak azért sem, mert a múlt héten egyik ismerősöm kiposztolta facebook-ra, hogy 120 kilósan kezdett futni 4 hete, hamar felemelte a szintet 10 kilométerre, és kezdetben 54 perc alatt futotta le, mostanra letornázta 51 perc körülre. Akárhogy számolgatom, ez nekem kissé hihetetlen eredmény, vagy az órája rossz, vagy a kilométer számlálója, mindenesetre ezek után én nem vagyok büszke az eredményemre... :) Nagyon messze vagyok attól, hogy ennyi idő alatt fussam le ezt a távot, ez közel 12 km/h sebesség, átlagban! Állítólag egy edzett ember ha 70 percen belül futja, az már jó eredmény. No mindegy, inkább magamhoz mérem magam, mintsem máshoz. A lényeg, amióta elhagytam Magyarországot, a has körfogatom 6 cm-t csökkent, bár még nem látom magam előtt Balázst, ahogy lefutja a félmaratont. De ami késik, nem múlik, van még időm...

És jutalmul annak, aki idáig elolvasta ezt a bejegyzést, elárulom, miről híres még Surfers Paradise. Egy helyi vállalkozónak, bizonyos Bernie Elsey-nek 1965-ben támadt az az eszement ötlete, hogy arany színű bikinis “óratündéreket” alkalmaz a főutcán álló parkolóórák kezelésére. Ezután pedig már nem is volt visszaút Surfers Paradise számára. Mai napig tele van a város aprócska, arany színű bikinibe öltözött cicababákkal, bár most már más a feladatuk, általában valami helyi szórakozóhely bulijára próbálják meginvitálni a nagyérdeműt. Aki előtt nincs ott egyből a kép, milyen lehet ez a városka, az képzelje el Siófokot, főszezonban, szorozva százzal! :) 

Egyébként Siófoknál sokkal hangulatosabb hely, tele jobbnál jobb programmal, a tengerparti sétányon most hétvégén például homokszobor faragó világbajnokság zajlott....

Szeretném előre hangsúlyozni, hogy ez a bejegyzés mindenféle politikai véleménytől, és nézettől mentes! 

Imádom Magyarországot. Északról délre, keletről nyugatra bejártam az egészet, vízitúráztam majd az összes folyó teljes hazai szakaszán, túráztam a legtöbb hegységben, voltam kisvárosban, nagyvárosban, faluban, hogy a Balatonról ne is beszéljek. 28 éves koromig még külföldre sem nagyon jártam, bár a lehetőség adott lett volna, hisz a családom igen jelentős része - sajnos - külföldön él. Azóta persze én is rákaptam az ízére, és szeretek utazni, szeretek úgy más országban lenni, hogy nem turista vagyok, hanem egy időre helyinek érezhetem magam. Velük élek, átérzem az örömeiket, problémáikat, és így rájövök arra, máshol sincs kolbászból a kerítés, de azért mégis jobb a helyzet. Másfél hónapja jöttem el otthonról, és valamilyen perverz meggondolásból minden nap elolvasom az otthoni híreket. Egy csokorba összeszedtem az utóbbi idő termését. Ezek magukban is igen nagy botrányt okoznak, de az még elszomorítóbb, hogy sorra jönnek, lassan minden napra jut egy.... Akit érdekel, és esetleg valamilyen különleges oknál fogva nem hallott ezekről a botrányokról, a linkekre kattintva eléri a részleteket...

Hálózatfejlesztési közbeszerzési botrány...  

Új alaptörvény... Ismét...

Zsiga Marcell titokzatos házvásárlása... 

Molino a Kossuth téren... 

De más már nem tehet ki...

Debrecenben ultra szurkolók a diákok fórumán

Majd Budapesten ugyanez... 

És végezetül egy régebbi hír... Ezek után tényleg nehéz indokot találni az otthon maradásra..... 

Szomorú, és egyben elgondolkodtató, hogy mi lesz így ezzel a gyönyörű országgal..... 

Idézet a Wikipédiáról: “A troll az internetes szlengben olyan személy megnevezése, aki provokatív, ingerlő módon, tárgyhoz nem tartozó üzenetekkel bombáz egy online közösséget (például internetes fórum, chat, blog, levelező lista), vagy személyes hitbeli meggyőződését ellentmondást nem tűrő, pökhendi erőszakossággal sulykolja, azzal a konkrét szándékkal, hogy más felhasználókból heves reakciókat provokáljon ki, vagy egyéb módon zavarja, lehetetlenítse el a témába vágó eszmecserét. A trolling vagy trawling nevű horgászati technikából származik a név, amely során a horgász elhúzza a csalit a halak orra előtt, ahogy az internetes troll is teszi egy provokatív megjegyzéssel.”

2011 elején írtam meg több évig tartó kálváriámat a Generali biztosítóval, aki a lakásom kirablása után nem nagyon akart fizetni, és ebből egy négy évig húzódó, sokszor kilátástalannak tűnő, csúnya per lett.
(http://tothbal.blog.hu/2011/02/09/4_ev_utan_gyozott_az_igazsag_es_vele_picit_en_is) A cikk kikerült az index főoldalára, és közel 40 000 ember olvasta el. Ezt én onnan vettem észre, hogy sorra jöttek a kommentekről szóló értesítő e-mailek, amit először nem értettem, majd egy ismerősöm szólt, hogy a bejegyzés ott figyel az indexen. Akkor a számtalan hozzászólás között csak elvétve volt rosszindulatú, a legtöbb kimondottan kedves, dicsérő, elismerő vélemény volt.  Igazából csak egy ember volt, aki kötekedő stílusban kérdőjelezte meg a történetem igazságtartalmát. Ez volt az első személyes találkozóm a trollok intézményével. Az index blog ketrecének szerkesztői meg is jegyezték, hogy nagyon ritka, amikor egy blog bejegyzést a trollok nem szednek szét.

Azóta ugyanez az ember többször felbukkant, és mindig kellemetlenkedő hozzászólásokkal borzolta az idegeimet. A tegnapi bejegyzésemhez is hozzászólt, trágár stílusban ócsárolt, amiért kihasználom a sajtóigazolvány nyújtotta előnyöket. Félreértés ne essék, nem a véleményével van bajom, hanem a stílusával. Érdekes, hogy azokon az oldalakon, ahol a kommentelést regisztrációhoz kötik, tehát lehet tudni, hogy ki szól hozzá az adott cikkhez, ott nincs fröcsögés. Ahol viszont az internet anonimitásába burkolózva bárki írhat bármit, ott néha nyomdafestéket nem tűrő módon írják le véleményüket a trollok. Bevallom, először nagyon felkaptam a vizet, elkeseredtem, sőt meg is ijesztett a helyzet, mivel az illető nagy valószínűséggel személyes ismerősöm, azért is olvassa előszeretettel a blogot. Sok minden megfordult a fejemben, egy rövid időre még az is, hogy felhagyok a blog írással, mert semmi szükségem arra, hogy ilyen stílusú véleményeket olvassak. És nem győzöm hangsúlyozni: a stílussal van bajom, nem a tartalommal! Bárkinek meghallgatom, és elfogadom a véleményét! Aztán eszembe jutott, milyen sok levelet kapok tőletek, és mennyien mondjátok el, hogy jó olvasni, amiket írok, jó átélni - még ha az irodában az asztal mögött ülve is - a sokszor szerencsétlenkedésbe hajló kalandjaimat, utazási élményeimet. Egy-egy bejegyzésemet 2-300 ember olvassa el a statisztikák szerint. Úgyhogy úgy döntöttem, nagy ívben szarok a trollokra (bocsánat a kifejezésért), már az sem érdekel, ki volt ez az unintelligens barom, és csak ugyanazt tudom elmondani, amit anno a legelső blog bejegyzésemben írtam (http://tothbal.blog.hu/2011/01/05/kezdetek_2434), akit nem érdekel, az ne olvassa, amit írok!

Ilyen egyszerű ez, kérem szépen! :)

A válság kirobbanása után, 2008-ban, amikor egyre kevesebb rendezvényes megrendelés érkezett, tulajdonképpen unaloműzésből, és hirtelen felindulásból jelentkeztem a Komlósi Oktatási Stúdió (továbbiakban KOS) nevű újságíró iskolába. Persze Gönczi Gábor mondata is meggyőző volt, amit kénytelen vagyok szó szerint idézni: “Balázskám, te is olyan exhibicionista állat vagy, mint én, miért ne próbálnád meg?”. Ennek az állításnak az igazságtartalmát ki-ki döntse el maga, de a választ kérem inkább tartsa magában! :) Én egyébként mindvégig a rádiózás fele kacsintgattam, képernyőre semmiképp nem akartam kerülni, és akkor még az írás sem vonzott. Olyannyira nem, hogy talán egyike vagyok azon diákoknak, akiknek sikerült az iskolát a minimális leadott újságcikkel elvégeznie, pontos számot inkább a magam érdekében le sem írok. Viszont az iskola nagyon sok mindent adott. Rengeteg nagyon jó, és értékes emberrel hozott össze, tanárokkal, előadókkal, diáktársakkal, neveket inkább nem is emelnék ki, nehogy a végén sértődés legyen (bár már most látom BárányAnna szemrehányó megjegyzését, aki azóta felfelé ívelő karriert futott be a Jazzy Rádió műsorsávján, így őt kénytelen vagyok mégis megemlíteni). És hogy miért írom le ennek a bejegyzésnek az elején mindezt? Mert valahogy fel kellett vezetnem, hogy hogyan is kerültem kapcsolatba azzal az intézménnyel, aminek létezését minden külföldi utazásom alkalmával áldok, és ez nem más, mint a Sajtóigazolvány. Egy kis plasztik kártya, melyre nagy betűkkel írták a nevem mellé, hogy PRESS CARD. Ennek a kártyának a tulajdonosa előtt világszerte megnyílnak a kapuk. Ha az ember szemrebbenés nélkül hazudja, hogy ő Magyarország vezető rádiójának a műsorvezetője, esetleg a legolvasottabb online magazin újságírója, máris VIP vendégként kezelik, nincs sorban állás, olyan helyekre is bejuthat, ahová talán soha, és nem utolsó sorban rengeteg pénzt spórolhat meg. Amint megírom megható levelemet, hogy szegény magyar újságíró szeretne cikket írni, már küldik is a belépőt, szinte akárhová. Az egyetlen kellemetlen (bár az idő távlatában már vicces) sztori akkor történt, amikor a Nottinghami kastély megtekintése közben - ahová szintén, mint népszerű újságíró jutottam be - odaszaladt az egyik teremőr, és közölte, hogy most volt polgármester választás, pont itt van látogatóban az új polgármester, és jó lenne, ha pár szót váltanék vele a terveiről, és azt is beleszőném a cikkembe. Mondanom sem kell, negyed órás - hol tréfás, hol komoly - beszélgetés következett. 

Kis kártyámnak hála, ma is olyan helyen jártam, ami meghatározó élmény volt. Nemcsak hogy ingyen bemehettem egy “Behind The Scenes” - avagy a színfalak mögött - túrára a Sydney Fishmarket-en (halpiac), de még olyan helyekre is bekísért a sajtóreferens, ahová turista nem teheti be a lábát. Az akciót hosszas levélváltás előzte meg, hiszen komoly feltétele van annak, hogy valaki egy ilyen helyre bemehessen, jelen esetben mindenképp egy biztosítást szerettek volna kérni tőlem, hogy ha netán valami kárt okozok, legyen fedezet. Átküldtem a hölgynek a bankkártyámhoz tartozó utazási biztosítás neten fellelhető feltételrendszerét, ami persze magyarul van. Azonnal jött a válasz, semmi baj, éppenséggel van egy magyar kolléganője, majd ő lefordítja. A magyar kolléganő, akiről időközben kiderült, hogy a marketing osztályon dolgozik, gondolom nagyon örült nekem.

Reggel fél 7-re beszéltük meg a találkozót, így elég álmos és gyűrött ábrázattal érkeztem meg. A parkolóban alig kaptam helyet, persze nem személyautók miatt, a terület telis tele volt teherautóval. Vendéglátónk szívélyesen fogadott, majd első utunk az aukciós tér feletti galériára vezetett, ahová csak jólláthatósági mellényben léphettünk be. A hátamon ott virított a MEDIA felirat, roppant fontosnak érezhettem magam, ami be kell valljam férfiasan, nagyon tetszett! Jessica (a sajtóreferens hölgy) egyből mesélni kezdett. Innen, a galériáról nézhetik a turisták az aukciót, és itt kapott helyet a Seefood School (főzőiskola) is. Gyorsan essünk túl a statisztikán - bár ez most jelen esetben nem is annyira unalmas: a Sydney Fish Marketen (továbbiakban SFM) 52 fő dolgozik, ebben a létszámban nincsenek benne a halászok, akik a hajókon teljesítenek szolgálatot. Minden nap van aukció, ahol a fogást eladják, a legnagyobb aukciós nap a hétfő és a péntek. 400 regisztrált vevőjük van, ebből 250 minden nap jön! A vevők között akad kiskereskedő, nagykereskedő, de több étterem tulajdonos is. Több mint 100 féle halat, 19 féle rákot, valamint számtalan polipot, kagylót és osztrigát árulnak. A halfogás 2 %-a környékbeli vizekről, 60 % más Ausztrál vízről, 10 % Új Zélandról, és a maradék egyéb helyekről származik. 

Közben elindulunk le a csarnokba, ahová már nem mehet be, csak az itt dolgozó, a regisztrált vevő, és persze a média! Jessicán látszik, szereti amit csinál, nem csak egy bemagolt szöveget mond, miközben magyaráz, többször engem is vizsgáztat. A halak ismeretének hiánya mellett a nyelvi akadályok miatt sem egyszerű a dolgom. Ennek ellenére büszkén mondhatom, a rákok többségét ismertem, a “100 hal az Ausztrál vizekből” című vizsgát viszont ismételnem kell. 

A SFM-et egy olasz család alapította, és még mindig ők a vezetői (érdemes megnézni a róluk készült bemutató táblát, mintha a Keresztapa című film szereplői lennének...). Egy halászhajón általában 2-3 fő dolgozik. Jessica szomorú arccal meséli, hogy bár most a negyedik generáció szolgál a flottában, a mai világban már nagyon nehéz rávenni a fiatalokat, hogy halásznak menjenek, annyi más lehetőséget kapnak az élettől. A halászok napnyugtakor mennek ki a vízre, és másnap hajnalban jönnek be. Már a hajón elkezdik feldolgozni és szétválogatni a halakat (a hajón még jéggép is van!), mire kiérnek a partra, már csak leltározni kell. Minden halat jégre - ládákba pakolnak. Külön érdekesség, hogy a ládáért 20 dollár kauciót kérnek a vevőktől, de ebből csak 15 dollárt adnak vissza. 2 dollár a mosatási díj, és 3 dollárt egy óceáni alapítványnak adományoznak, ezzel is elősegítve a felelősségteljes halászatot. Egy hatalmas csarnokban tárolnak minden árut, és mozgásukat pontosan követik egy vonalkódos rendszerrel. Külön helyen tárolják a különböző halakat, a rákokat, a polipokat, és a kagylókat, és van egy teljesen külön rész az élő állatoknak (bizonyos típusú rákokat így árulnak). A csarnok egyik végében egy hatalmas lelátó van, ott ülnek a vevők, előttük a legmodernebb elektronikus licitáló rendszer irányító felülete, illetve három hatalmas kivetítő, ezen nézik, hogy melyik tételt mennyiért kínálják. Nekik csak időben kell a gombot nyomniuk, és már övék is az áru. A mai ebay-es világban nekem is többször lehetőségem adódik egy-egy licit által okozott adrenalinszint növekedést átélni, ez mégis nagyon jó kis mókának látszik, bár nem kis pénzekről van szó. Van olyan halfajta, aminek az ára akár 99 dollár (23 000 Ft) is lehet! 

Közben a sok tengeri herkentyű között olyan információkat is megtudok, miszerint a fiú rák szebb, viszont a lány rák drágább, mivel édesebb a húsa (eddig azt sem tudtam, hogy van fiú és lány rák). Itt egy pár percre leragadtunk, hátha megtanulom, hogyan kell őket megkülönböztetni, hát nem mondom, hogy profi lettem, lehet ezután is hetero létemre a fiú ráknak kezdek majd udvarolni. Azt is megtudom, hogy kell leellenőrizni, mikor friss a hal, vagy az osztriga, és hogy a friss halnak egyáltalán nincs hal szaga. Ezek szerint én még friss hallal nem találkoztam a Balatonon, hiába horgászik a hajósok egy része napi rendszerességgel. További érdekesség, hogy az élő rákokat nedves újság papír közé csomagolják, hogy egymást ne támadják meg, és persze, hogy ne stresszeljenek.  

Ahogy haladunk előre, a legkülönbözőbb, számomra ismeretlen kinézetű, és felfoghatatlan méretű halakkal találkozunk. Egy általam kiszemelt 32 kilós példány kicsinek számít. Lassan a csarnok végére érünk, így átmegyünk a kiskereskedelmi részre. A csarnokban hat kereskedő árulja portékáját, kívül, külön épületben - de a piac területén - további négy. Csodálkozva nézem a sok kínai dekorációt - majd megtudom, a kínai újév miatt van pirosba díszítve minden. Még mindig csak 8 óra van, teljesen kihalt a terület, csak az árusok - többségében ázsiaiak - készülnek a nyitásra. A személyzet egy része a takarítással foglalatoskodik, mások rutinszerűen rakják ki a különböző termékeket az ínycsiklandóan előkészített jégágyra. Egyik árusnál egy szakképzett férfi éles késével a friss osztrigát nyitja - eszement gyorsasággal, majd gyors minőség ellenőrzés, és már megy is a pultba.  Másik pultban sushi készül - persze friss halból. Kedvem lenne megkóstolni, de nagy a szigor, még zárva minden, náluk sajnos nem érvényes a sajtóigazolvány. A csarnok végében kapott helyet a zöldség nagyker, katalógusba illő árukínálattal. A külső teraszon, ahol ebédidőben helyet sem lehet kapni, most egy ember sem található. Kint a kikötőben a hajóflotta magányosan pihen, csak a sirályok legyeskednek körülöttük, ha élhetek ekkora képzavarral. Túránk végéhez érve átadom az elmaradhatatlan ajándék Panyolai Pálinkát, Jessica látszólag meghatódik. Ez is volt a cél, ha már az ember potya túrákra jár, legalább jótevőjének is legyen haszna a dologból. 

Bár több ebédet fogyasztottam el az utóbbi hetekben a halpiacon, itt tartózkodásom alatt még biztos visszalátogatok, és talán nagyobb hozzáértéssel fogom kiválasztani a fogamra való falatot. 

2,5 literes, 280 lóerős Subaru WRX turbó motor, 3 sebességes automata sebességváltó, kétkörös légkondicionáló. Ha csupán ezeket az adatokat nézi a kedves olvasó, valószínűleg nem egy olyan autót képzel maga elé, mint amiről írni fogok. Akkor még tegyük hozzá a következőket: 12 személyes, 2000 wattnyi hangtechnika dübörög benne, és 4 darab 17 colos lap televízió szolgálja a teljes körű kényelmet. Ha valaki csupán ezekből az információkból kitalálja, milyen járgányról van szó, vendégem egy sörre. De mivel nem hiszem, hogy lenne ilyen ember, inkább elárulom a megoldást: ez egy 1962-es évjáratú, 39 ablakos Volkswagen Samba mikrobusz. Ja, hogy az eredeti Samba 21 ablakos? Sebaj. Akkor pontosítok: ez egy 1962-es évjáratú, 39 ablakos Volkswagen Samba Limuzin.

Ausztráliában a január, a legzsúfoltabb turistaszezon közepe. Forró nyár van, az emberek csak úgy hömpölyögnek az utcákon és a tengerparton. Rengeteg klasszikus Volkswagent látni, itt igen nagy divatnak számít a szörfözés, és a szörfösök előszeretettel használnak T1-es vagy T2-es buszt. Az időjárás kegyes hozzájuk, elképzelni sem tudják, mi az a rozsda, illetve milyen az, amikor a sótól felázott hólében, a kátyúkat kerülgetve az ember szíve megszakad, milyen károkat okozhat a karosszériának. Az autók az utolsó csavarig kiváló állapotban vannak, és méltón büszkék rájuk tulajdonosaik. Tulajdonképpen a teljes paletta megtalálható: platós, áruszállító, 9 személyes, lakóbusz, tehát minden, mi szem - szájnak ingere. Itt élő barátom  tudja, hogy a T1-es a gyengém, nekem is volt egy, amit sajnos elloptak, és azóta sincs hír róla. Ő mesélt a híres Samba buszból átalakított limuzinról, amit az itteniek csak “Kombi Limuzin”-ként tartanak számon. Több se kellett nekem, lelkes kutatómunkába kezdtem, hogy felkutassam ezt a csoda autót. Ez nem volt egyszerű feladat, a google hiába jó barát, semmilyen keresőszóra nem akarta kidobni amit szerettem volna. Nagy nehezen a helyi VW Club oldalán találtam meg a kulcsszót, ami alapján már könnyű dolgom volt. Egyből klaviatúrát ragadtam, és írtam a tulajdonosoknak, hogy ezt az autót nekem látnom kell, és ha lehet, szeretnék róla írni egy cikket! Egyből jött is a válasz, nagyon örültek a megkeresésnek. Az autó telephelye Sydney-től 145 km-re északra van, de ez itteni léptékkel nézve semmi, úgyhogy elszánt voltam, és mondtam, hogy megyek, amikor csak lehet. A randevút mégis a belváros kellős közepére (lakóhelyemtől 3 kilométerre), Sydney egyik fő látványossága, a Harbour Bridge tövébe beszéltük meg. Csak a találkozó alatt derült ki számomra, hogy az autó, és büszke tulaja kizárólag miattam jöttek be a városba!

A megbeszélt napon úgy kipattantam az ágyból, mint akit ágyúból lőttek ki. Várakozással teli izgalommal ültem autóba, hogy elinduljak a megbeszélt helyre. Steve, az egyik tulajdonos, bár megadta a pontos címet, hogy hová kell menjek, az Ausztrál akcentus néha teljesen érthetetlen számomra, mintha egy teljesen idegen nyelvet beszélnének. így csak nagyjából tudtam az útirányt, persze a GPS-re semmi szükség nem volt, hiszen egyszer csak észrevettem az út szélén parkolni ezt a gyönyörűséget. Már akkor rengeteg ember állt körülötte, akik hol magukat, hol az autót fotózták. 

A csodálkozástól nem tudtam szóhoz jutni, annyira fenségesen állt ott a kíváncsiskodók gyűrűjében. Minden darabja csillogott villogott, mintha most gördült volna le a gyártósorról. Makulátlan tiszta volt még a gumija is. Ilyenkor olyan nehéz elképzelni, hogy ezek az alkatrészek már több mint 50 éve róják az utakat. Steve - a két tulajdonos közül az egyik -  egyből betessékelt az utastérbe, hogy ott kényelmesen tudunk beszélgetni, és tudok jegyzetelni is. Átadtam neki az ajándékként hozott elmaradhatatlan magyar souvenirt - egy kis üveg Panyolai Pálinkát, teljesen meghatódott. 

Mint Alíz csodaországban. Hatalmas, vaj színű bőr ülések, halk, fülbemászó zene, villogó, mégsem zavaró fények, gyönyörű fa padló, és a kinti hatalmas hőség ellenére kellemes időjárás fogadott. Elővettem a gépemet, és Steve - kérdeznem sem kellett - mesélni kezdett. Pár évvel ezelőtt találták az eredeti autót Canberrában (Ausztrália fővárosa, kb 300 km Sydney-től), egy 1962-es elég romos és elhanyagolt állapotú Sambát. Sean - a másik tulajdonos - a feleségének szánta, egy rózsaszín “csajos” autót szeretett volna építeni belőle, de amikor Steve meglátta, eszébe jutott, hogy Indonéziában látott egy hasonló hosszított példányt, és kipattant az ötlet a fejükből, hogy csináljanak egy limuzint. Az ötletet hamarosan tett követte. Mind a ketten a marketing iparban dolgoztak, de az autó kedvéért feladták addigi életüket, és mindent egy lapra tettek fel. Sean azóta tanácsadóként még dolgozik egy-két ügyfélnek, de Steve fő állása már csak a “Kombi”, ahogy ők hívják. 

Mindent megterveztek papíron, és elkezdődhetett a munka. Az autót félbevágták, a hátsó ajtó és a faldach tető is más helyre került az eredetihez képest. Két gerendát helyeztek el hosszanti irányba, arra 45 centinként keresztmerevítőket raktak, hogy az autó elég stabil legyen, és bírja a terhelést. A dob fékeket elöl és hátul egyaránt tárcsafékekre cserélték. 2,5 literes, 280 lóerős Subaru WRX turbó motor került a régi helyére, ami mellé egy teljesen új, 3 sebességes automata sebességváltót szereltek. A váltót egy, a motort négy elektromos ventilátor hűti. Az alkatrészek legtöbbjét Belgiumból, a BBT-től rendelték, de sok minden jött Angliából is. Két akkumulátor került be, az egyik táplálja az elektromos berendezéseket, a másik lett az indító aksi. Az autóba a méretei ellenére csak egy 45 literes tankot tettek, de mivel az autó hihetetlen, 10 literes fogyasztást produkál, így 400 kilométert vígan autóznak egyetlen tankolással. Az autó megjelenését Porsche felnik teszi még szebbé. Előre két safari (nyitható) ablak került, az összes oldal ablak is nyitható, sőt, még a hátsó ablak is, ami nekem igazi újdonság volt. Az eredeti Samba 21 ablakos, ebben az autóban van oldalanként 15 felső ablak, 8 nyitható oldal ablak, plusz az első és hátsó ablakok, így lett a Kombi Limuzin 39 ablakos. Míg az én kis bogaram 6 különböző autóból lett összerakva, ők kizárólag az eredeti autót egészítették ki teljesen új alkatrészekkel. Az extrákat tekintve semmiből nem szenved hiányt a (nem is annyira) kisautó. 2000 watt hangtechnika, 4 db LCD tévé DVD-vel, kétkörös klíma, sör, pezsgő, és mindenféle ital tárolására szolgáló hűtő, fa utánzatú parketta, 4 szintes fénytechnika (a tetőn, a padlón, az ablakon alul és felül), ami 5 különböző színben pompázik, éjszaka különösen pazar látványt nyújtva. Miközben az autóban beszélgetünk, egy rendőrautó áll meg mellettünk, de a benne szolgálatot teljesítők csak elismerően integetnek, majd mosolyogva tovább haladnak. 

A felújítás 2 évbe telt, de a legnehezebb munka csak ezután jött: az engedélyeztetés. Eredetileg azt szerették volna, ha 16 személyes lesz az autó, de csak 12-re kaptak engedélyt. Az itteni szabályozás szerint minden autóba annyi biztonsági öv kell, ahány személyes, ez alól kivétel nincs! 

Amint végeztünk az autó minden egyes porcikájának a kivesézésével, elkezdtem körbefotózni a kicsikét. Steve-et hamar elvesztettem, megrohamozták, mint egy sztárt, annyian jöttek oda hozzá kérdezősködni, gratulálni, meg persze fotózni. Az is hamar kiderült, hogy jó üzletember lévén, ha már miattam bejött, kihasználja az alkalmat, és reklámozza az autót. Legtöbbet esküvőkre, születésnapokra, családi eseményekre, céges rendezvényekre adják bérbe, de még városnéző túrákat is szerveznek. Az autó ára egyébként 500 ausztrál dollár (115 000 Ft) óránként, ami tartalmazza a sör, az üdítő és a pezsgő fogyasztást is. Ez itteni viszonylatban egyáltalán nem drága, főleg, hogy egy Hummer limuzin 700 dollártól indul. A naptárjuk meglehetősen tele van, főleg a nyári hónapokban, az autót nagyon szeretik, és ezáltal keresik is. Hamar híre ment annak ellenére, hogy nem éktelenkedik az oldalán a vállalkozást hirdető hatalmas matrica elérhetőséggel és web címmel, hanem csak egy szerény, A4-es papír húzódik meg csendesen a hátsó ablakban, amit bérlés esetén le is vesznek!

Miután az autó minden részéről millió képet csináltam, megköszöntem a lehetőséget, és fájó szívvel búcsúztam el az autótól és boldog tulajdonosától. Steve beült a kormány mögé, integetett egy hatalmasat, és az autó tekintélyt parancsolóan elindult. Én sok információval és emlékkel teli fejjel maradtam ott. Bevallom, talán picit még irigykedtem is. Hosszasan álltam, és néztem, ahogy a Kombi távolodik a Sydney-i csúcsforgalomban... Ilyen egy megvalósult Ausztrál álom.

Aki azt hitte, hogy alábbhagyott a lelkesedésem, miszerint idén egy félmaraton és egy Balaton-átúszás beiktatásával bizonyítom magamnak és a nagyvilágnak, hogy (annyira még) nem vagyok eltunyulva, az bizony nagyon tévedett. Ausztrália a legjobb hely a sportolni vágyóknak, így elszántabb vagyok, mint valaha. Itt mindenki sportol, mindenki fitt, csak elvétve találni elhízott embert. Minden napomat futással kezdem, csak 3 napot hagytam ki.

Történt ugyanis, hogy Ákossal meglátogattunk közelebbről egy eldugott kis lagúnát (na már most látom magam előtt a kommenteket, hogy vajon mit is csináltunk ott, hát rossz az, aki rosszra gondol, mert az nem rossz! :) ), és mindeközben egy éles valami elvágta a lábam, aminek eredménye -képpen egy 6 centis seb éktelenkedett a talpamon, nem kis fájdalmat okozva minden lépésnél.  Hála a teafa olajnak (amiről még sosem hallottam, a szomszédunk, Niki javasolta, és tényleg jó találmány), hamar felépültem, és folytattam a reggeli edzéseket.

Kb 5-7 km a kitűzött cél, mindeközben az útba eső open gym pontokon megállok egy kis erősítésre. Ez egy fából készült, a parkba kitett mindenki által ingyenesen használható szabadtéri edzőterem. Minden eszköz mellett egy tábla segít a helyes használatban, részletesen leírja, hogy mit, és hogy mit ne csinálj. Sokkal felemelőbb érzés a tengerparton futni pálmafák és vitorláshajók látványa mellett, mint a sötét és hideg Margit szigeten. És persze nem utolsó sorban, amit magam sem hittem volna, a tavalyi évben felgyülemlett stressz, idegeskedés,  a sok probléma és csalódás feldolgozásában sokat segít, hogy az ember teljesen kikapcsol, elfelejti az otthoni dolgokat, és csak fut, fut előre (igen, bármily hihetetlen, még TóthBalázst is éri csalódás). Persze amellett, hogy néha levegőt sem kapok, mégis sokkal frissebben indul a nap, jobban érzem magam. Itt egyébként óriási kereslet van a személyi edzőkre, a parkban rengeteg embert látni, aki a legkülönbözőbb edzéstervekhez vesznek igénybe személyi edzőt. Súlyokkal, trx-el, box zsákokkal, ugrókötéllel, medicin labdával, és sok számomra ismeretlen szado-mazo eszközzel is lehet találkozni. Érdekes módon ez a szakma az Ausztrál kormány hiányszakmai listáján is rajta van. Lehet át kéne magam képezni? Bár ahhoz pár kilót még le kell adni, hogy hiteles legyek, hisz sovány szumó birkózót is ritkán látunk. A futáson kívül sok másféle edzést is tartok, elhoztam magammal az otthon vásárolt TRX-et, és persze itt az úszás és a bicikli is. Állítólag nem szabad folyamatosan ugyanolyan mozgást végezni, de ki tudja, mindenki másban hisz, szokták mondani, hogy én a kürtőskalácsban hiszek, de ez most nem állja meg a helyét, mert az tele van szénhidráttal. Ugyanis az evésre is odafigyelek, a lisztet, és a cukrot szinte teljesen elhagytam, bár a szinte szón azért még van némi hangsúly. Néha egy passion-fruit fagylalt forró nutella öntettel lecsúszik, ilyenkor a többiek kárörvendően mosolyognak rám, de ennyi vétkezés megengedett. Rengeteg gyümölcsöt eszem, itt még a leértékelt, általuk már csak másodosztályúnak bélyegzett gyümölcs is sokszor sokkal szebb, mint amit otthon a zöldségesnél kapni. Múltkor be is kevertem egy hatalmas adag gyümölcssalátát, 4 napig ettük! 

Szóval így készülök az őszi félmaratonra, még az is lehet, hogy Január 26-án elindulok az itteni, Australia Day alkalmából rendezett strand futáson. A távok nekem valók, 400 méter, 2,5 km és 6 km, bár a strand futás a homokban sokkal nehezebb, én viszont elszánt és ügyes vagyok... :)

Mai posztomban gondoltam megosztok Veletek olyan érdekességeket, amit magyar fejjel felfogni néha igen nehéz. Vannak köztük jó és vannak kevésbé jó dolgok, hogy melyik-melyik, azt döntse el mindenki maga:

A víz a mosdóban pont fordítva folyik le, mint otthon.

Magyarországon az összes reklám azt ontja magából, hogy ásványvizet igyál, mert az az egészséges,a csapvíz koszos, meg nem jó, itt pont fordítva van. A csapvízért kampányolnak, azt idd, mert az ízletesebb, olcsóbb, és a környezetet sem károsítja. 

A metró két szintes, mint a londoni busz.

A bankkártyához semmiféle PIN kód, vagy aláírás nem tartozik bizonyos értékhatárig, mert itt fel sem merül az emberekben, hogy valaki vissza akar élni vele. 

A taxikon mindkét oldalon, sőt az utasfülkében is kamera van, és biztonsági okokból folyamatosan veszi, hogy ki ül be.

Ha már taxi - ahhoz, hogy taxizhass, egy egyszeri vállalkozóit kell kiváltanod, ami nagyon sokba kerül, autónként minimum 450 000 dollár (inkább át sem számolom az hány forint), de ezért egy örök érvényű taxi rendszámtábla tulajdonosává válunk.

Ezek után már nem meglepő, hogy itt van Lamborghini taxi is. 

Itt ciki, ha valaki dohányzik, nomeg drága is, egy doboz ára 12 és 20 dollár között (2 760 - 4 600 Ft) mozog.

A legolcsóbb buszjegy 5 dollár (1 150 Ft), úgyhogy jobb nem átváltani...

A legnagyobb megengedett sebesség még autópályán is csak 100 km/h, és érdemes betartani, mert mindenhol mérnek, legtöbb helyen átlag sebességet két szakasz között. Ez azért is érdekes, mert van, hogy két település között a távolság akár 1 000 km.

A Hollandok és a Portugálok is jártak itt az 1600-as években, de ők nem tartották sem szépnek sem gazdaságilag vonzónak ezt a földdarabot, így az angolok "fedezték fel" igazán, akik hely szűke miatt a háború idején büntető telepeket, ún börtönszigetet alakítottak ki, tehát börtöntöltelékekkel népesítették be Ausztráliát. A statisztikák szerint mindenki feljebbvalója úgy került ide, hogy börtönőr volt,  szinte senki sem vállalja, hogy az ő ősei bizony elítéltek voltak.

Az országban 21 millió ember él, de olyan nagy a terület, hogy ötször ennyinek is kényelmesen lenne helye.

Ha jogosítványt akarsz szerezni, csupán egy kresz vizsgát kell tenned, utána beülhetsz egy autóba gyakorolni az éles forgalomban bárkivel, akinek van jogosítványa. Ha már megy a vezetés, akkor azért vizsgát kell tenni.

Minden alkoholt árusító hely előtt kötelező gumírozott járdát kiépíteni (pont olyat, mint otthon az EU szabvány játszótéren van), hogy ha valaki részegen kiesik, meg ne üsse magát. És ez NEM vicc! :)

Ha már alkohol: ha egy szórakozóhelyen rúgsz be, és hazafelé bajba kerülsz, és tudod bizonyítani, hogy hol rúgtál be, akkor nem te, hanem a szórakozóhely lesz a felelős az általad okozott kárért. Ezért minden olyan embernek, aki alkoholt árusító helyen dolgozik, egy tanfolyamon kell részt vennie, majd vizsgát kell tennie, hogy tudja, hogyan bánjon az ittas személyekkel.

Itt olyannyira felvállalják az emberek a másságukat, hogy a meleg-felvonuláson a rendőrök és a politikusok is nyíltan színt vallanak, együtt vonulnak fel az átlagemberrel, és ez senkit nem zavar.

Ha hivatalos másolatra van szükségünk valamiből (pl anyakönyvi kivonat, útlevél, diploma, stb), akkor nem kell csilliárdokért a közjegyzőhöz rohangálni, hanem van egy csomó olyan foglalkozás, akiknek az aláírását a hivatalok elfogadják. Ilyen a rendőr, a tanár, a patikus, és az ügyvéd is. Tehát csak be kell sétálnunk a gyógyszertárba, ott ellenőrzik, hogy tényleg hiteles a másolat, aláírják, lepecsételik, és már kész is.

A lakás eladás sem úgy megy, hogy kitalálsz egy árat, meghirdeted, és várod a jelentkezőket. Megadsz egy dátumot, mikor lehet megnézni a lakást, a vevők jönnek, megnézik, majd ők tesznek ajánlatot, hogy mennyit adnának érte. Ezek után te eldöntheted, hogy ennyiért eladod vagy sem.

A lomtalanítás itt külön móka. Otthon ugye kipakolják a már tényleg használhatatlan holmikat, majd jönnek fura és sokszor ijesztő alakok, akik akár egymás torkának is ugranak egy egy törött, értéktelen kacatért. Itt teljesen kulturáltan megy a dolog. Az emberek kipakolják, ami nekik felesleges (sokszor működő, modern tv, dvd, grill sütő, bicikli, és most csak olyanokat soroltam fel, amit az elmúlt napokban találtunk), sőt néha még kis cetlivel is ellátják, hogy mi sérült vagy mi javítani való van rajta, és mindenki elviszi ami neki kell. Nem hagy maga után mocskot, rendetlenséget, hanem olyan az egész, mint egy kirakodóvásár, és nem ciki nézelődni ezek között a dolgok között! 

Itt óriási divat az önkéntes munka. Mindenki vállal valamiféle munkát ingyen, így a főbb látványosságoknál csak és kizárólag önkénteseket lehet látni, mint teremőr, jegyszedő, stb.

Sok egyéb mellett ez az utolsó is olyan, amit Magyarországon egyáltalán nem tudok - sajnos - elképzelni....

Mivel a Balának ma dolga akadt, úgy döntöttem, biciklivel veszem nyakamba a várost. Szállásadónknak, Bálintnak volt egy biciklije, az utcán találta. Itt az emberek nagyon sok mindent raknak ki az utcára, amit már nem használnak, és ezen tárgyak begyűjtése nem ciki, és nem számít guberálásnak. Sokszor aki keres, az működőképes LCD TV-t, alig használt bútorokat, számítógépet, sporteszközöket, növényeket talál. A volt tulajdonos általában kis cetlire írja rá, miért vált meg az adott tárgytól, és ha valami nem működik rajta, azt is jelzi. A szóban forgó kerékpárnak volt némi baja, de hál istennek a kamaszkorom kerékpárjavítással töltött órái nem múltak el nyom nélkül. Egy kis fék javítás, egy kis váltó állítás, és már menetkész volt a drótszamár. Bár a fogantyúja annyira el volt használódva, hogy olvadt bele a kezembe, amikor megfogtam, így azt levágtam, és neten kerestem egy közeli boltot, ahol pótolni tudom. Elindultam, és menet közben tudatosult csak bennem, hogy ez a Sydney iszonyat brutális módon dimbes-dombos. Nomeg a 36 fokos hőség sem kedvezett. Paddingtonba kellett áttekernem, ez kb 5 kilométer Edgecliff-től, ahol lakunk. A boltot ne úgy képzeljük el, mint az otthoni bicikli boltokat. Sehol egy olajfoltos ember, nincs rendetlenség. Körbenézve mindenhol katonás rendben állnak a jobbnál jobb eladó biciklik, hátrébb az alkatrészek, ruházat, és egyéb kiegészítők. És természetesen egyből három elegáns nadrágba és ingbe öltözött eladó ugrott elém, hogy megkérdezze, miben segíthet. Elmondtam, miért jöttem, már hozták is a fogantyút, és kérték, hozzam be a gépet, mert ők biza fel is szerelik. Vásároltam egy lakatot is, nehogy az ebül szerzett jószágnak nyoma vesszen, plusz mivel már ez alatt az út alatt kiszáradtam, egy kulacsot. Láss csodát, a kulacsot jéghideg friss vízzel feltöltve csúsztatták a kulacstartóba. Micsoda kiszolgálás! Csak ámultam, és bámultam.

Folytattam hát utamat, Bondi Beach-et vettem célba, ugyanis innen kiindulva számtalan gyönyörű partszakaszt lehet elérni egy gyönyörű tengerparti úton. Szépen sorba megnéztem mindet, és mindenhol fürödtem, és persze pihentem is kicsit. Bondi a turisták által legfelkapottabb beach, millió emberrel. A következő Tamarama már sokkal kisebb és barátságosabb. Itt egy picivel több időt töltöttem, nézelődtem, olvastam, fürödtem. Innen tovább indultam Bronti felé, amikor hívott Bala, hogy már úton van hazafelé, a kulcs meg nálam. Akkor irány haza. Összesen 32 kilométert tekertem, de ennek nagy részét hegyen völgyön át, így nagyon elfáradtam.

            (Ilyen tájakon az embernek még a kerékpározás mellett futni is van kedve)

Amikor hazaértem, hívott Ákos, hogy ebben a rekkenő hőségben munka után ők lemennek Bondi-ra, ha van kedvünk, csatlakozzunk. 36 fokot mutattak a hőmérők még kora este is, így persze mentünk. Ez a leirigylésre méltóbb ebben a városban, hogy munka után az emberek lemehetnek a tengerpartra heverészni, akár ihatnak egy koktélt, vagy beülhetnek egy jó vacsorára. Az életszínvonal ezt mind mind lehetővé teszi bárki számára, aki dolgozik, legyen az bármilyen munka. Egy kis fetrengés, beszélgetés után úgy döntött a csapat, hogy éhes, és egy thai étterem meglátogatása nagyban segítené a komfort érzetünket. Itt háromféle étterem létezik. Az egyikben kapsz kaját, piát, mindent (alkoholt is). A másikban csak kaját kapsz (meg persze alkoholmentes italt), de itt alkoholhoz semmilyen körülmények között nem jutsz. És a legjobb, amikor kaját kapsz, és beviheted az alkoholt magaddal. Hát ez egy ilyen hely volt, úgyhogy vásároltunk az italboltban (itt külön ital boltok vannak, a sima közértben nem árulnak alkoholt) pár üveg bort. Az itteni borok isteni finomak, még nem ittam rosszat, node ennyi napsütés mellett ezt el is várja az ember. A legfurcsább, hogy úgy ugráltak körül minket az étteremben annak ellenére, hogy italt egyáltalán nem rendeltünk, hogy csak na. Hozták folyamatosan a tap water-t (csapvíz, itt ezt reklámozzák, nem a csúnya ásványvizet, ami csak a környezetet szennyezi), és még a boros poharat is!!! Na ez az a rendszer, ami otthon igencsak nagy felháborodást okozna a vendéglátósok körében.... De itt ez (is) természetes.

                (A sportos nap utáni fitness Sea Food Plate)

Pár napig igazi hátizsákos turisták voltunk (egy hatalmas hétszemélyes terepjáróval, ez némi ellentmondást jelent), és nem volt semmiféle áramvételezési lehetőségünk, így nem tudtam tölteni a laptopot, tehát a blog írás is elmaradt. 

A Great Ocean Road

Melbourne-ből a Great Ocean Road felé vettük az irányt. Ez egy több száz kilométeres út, ami közvetlenül a tenger partján megy. Úgy értem tényleg sokszor teljesen közvetlenül. Képzeljük el a Balatonfüredről Tihanyba vezető utat a Balaton mellett - ami egyébként a kedvenc útszakaszom Magyarországon, csak monumentálisabb kilátással és 300 kilométer hosszan. Na ez a Great Ocean Road (https://www.youtube.com/watch?v=ICHAa0LRg_k) Egyébként már maga a mellékelt videó sokat elárul az országról, és a turistákhoz való hozzáállásról! A 12 apostol megtekintése volt az első célunk (a tenger vájt ki 12 különálló sziklát az évezredek során), egyéb tervünk, sőt még szállásunk sem volt. Nagy nehezen rábeszéltem Balát egy Bagpackers Home-ra. Ez arról szól, hogy nem szobát, hanem ágyat bérelsz, és befekszel másik 6 idegen mellé. Előnye, hogy olcsó (itt ez a szó igen relatív, így is 35 dollár volt fejenként), hátránya, hogy idegenekkel kell osztoznod a hálószobádon. Mivel az átállás miatt még mindig hajnalban keltünk, így nem volt annyira vészes a dolog. A 12 apostol után elmentünk Ausztrália legdélebbi pontjához, a Cape Otway kilátóhoz. Lélegzetelállítóan gyönyörű a kilátás az óceánra! Mondták a helyiek, hogy az odavezető úton rengeteg vadon élő Koalát lehet látni. A világítótorony megtekintése után észre is vettük az elsőt. Mondtam Balának, én már tavalyról ismerem a fajtát, nem kell kapkodni a fényképezőgép elővételével, úgysem rohan el. Tavaly már írtam róla, a Koala hatalmas fazon, egész nap négy órát van csak ébren, de akkor is be van teljesen lassulva a sok eukaliptusz levéltől. Bár vadállatnak hívják, de pont annyira vad, mint egy festett, faragott hintaló! Egy idő után ráállt a szemünk, és iszonyat sokat találtunk fent a fákon! Nagyon nagy élmény volt!

A Pingvin Parádé

A reggeli futásom után (igen kitartó vagyok, még mindig) tovább is indultunk. Az útikönyvet szemlélve egy kis szigeten akadt meg a szemem, ami arról híres, hogy napnyugtakor több száz, sokszor több ezer pingvin jön ki az óceánból, és megy pihenőre a fészkükhöz. Az attrakció neve: Pingvin Parádé. Micsoda program, ez kell nekünk! Az új utirány: Philipp Island. Út közben próbáltunk az Iphone-al (erről majd egy későbbi bejegyzésben még írok) szállást keresni, de minden tele volt, így megálltunk a sziget bejáratánál lévő információs irodánál, ahol a hölgy is csak széttárta a kezét, hogy főszezonban ezen a szigeten szállást találni NEM lehet. Már már kezdtünk kétségbe esni, hogy hol fogunk aludni, amikor eszünkbe jutott, hogy mi lenne, ha a kocsiban aludnánk? Hatalmas, le lehet hajtani az ülést, csak nem lehet olyan kényelmetlen. Irány hát a helyi kemping. Olcsó megoldásnak mutatkozott, egy kemping hely 15 és 30 dollár között mozog. A recepciós ötször kérdezte meg, van e sátrunk. Négyszer igen volt a válaszom, ötödszörre már enyhültem, és közöltem, hogy majd veszünk (persze eszünk ágában sem volt). Szállás megvan, egy gyors séta a part menti településen, és jöhetnek a pingvinek. Tudtuk, hogy hatalmas élményben lesz részünk, de álmunkban sem gondoltuk, ami ezután történt. Képzeljünk el egy kisstadion méretű lelátót felépítve az óceán partján. Rajta ül több ezer (több ezer) ember, és bámulja meredten az óceánt. A legolcsóbb jegy 20 dollár, de válthatunk jegyet a VIP szektorba 60 dollárért, sőt van kiemelt VIP szektor személyes idegenvezetővel 90 dollárért. Annyi ember volt, hogy bármelyik magyar rock zenekar megirigyelne egy ekkora nézősereget. A pingvinek csak nem jöttek. Bámultuk a partot, lassan már tényleg úgy éreztük magunkat, mint egy rock koncerten, ahol késik az előadó. Bala észrevett egy kisebb csoport sirályt, mire megszólalt: “de legalább van előzenekar.” Na itt már kínunkban röhögtünk. Kezdett elég hideg lenni, amikor megláttuk pár pingvint tétovázva kijönni a vízből. Itt vannak az előfutárok, gondoltuk. Hát nem. Ez volt az attrakció. Kurva messziről láttunk kb 30 pingvint kijönni tétován a vízből. Körbenézve mindenki elégedett volt a látvánnyal, csak mi voltunk csalódottak. (http://www.penguins.org.au) Pont annyi pingvint láttunk, amennyi ennek a honlapnak a címoldalán van. Kifele menet Bala még kitöltötte az elégedettségi kérdőívet (kép mellékelve a facebook-on), és a szállásunk felé vettük az irányt. Beálltunk a kemping közepén lévő kis tó mellé, és elalvás előtt ötletelni kezdtünk, milyen módon tudnánk átültetni ezt a programot a magyar valóságba. Jött is néhány ötlet: Szürkemarha Parádé, esetleg nyáron a Balaton partján Árvaszúnyog Parádé. De kíváncsian várjuk a további ötleteket is! 

Sportos élet - de szép élet

Éjjel iszonyat hideg volt, és Balának nem volt hálózsákja, így elég rossz éjszakája volt, tehát nagyon korán ébredtünk megint. Gondoltam kezdjük futással a napot, elindultunk hát a tengerpartra futni. Legnagyobb meglepetésemre Bala is velem tartott, bár otthon erre tett ígéretet, én mégsem bíztam benne. A Bala öccse, Barnika még azon is meglepődött, hogy a bátyjának van futó cipője, aki látta a videót a facebook-on, az érti is az okokat! :) Elfutottunk a 6 kilométerre lévő városig, nagyon nagy élmény volt. Mindenki úgy köszönt ránk, mintha ezer éves ismerősök lennénk, és a táj is lenyűgöző. Amikor már azon gondolkodtam, hogy a visszafele úton meg fogunk halni, ha nem a fáradtságtól, akkor éhen és szomjan, Bala sejtelmesen rám vigyorgott. Hoztam pénzt, reggelizzünk! Ennyire még nem szerettem soha ezt az arany embert!!!!! Bár otthonról kaptam használati utasítást hozzá, miszerint ahhoz, hogy nyugodt utam legyen, napi ötször meg kell őt etetnem, most mégis ő etetett meg engem, ezzel az életemet mentve meg. Jóllakottan visszataxiztunk a kempingbe, gyors tisztálkodás, majd tovább indultunk, az útirány most már tényleg Sydney. A part menti utat választottuk, így nagyon sok apró és csodálatos városkán mentünk keresztül. Kétség sem férhetett hozzá, a ma estét is kempingezéssel töltjük el. Kinéztünk hát egy kis városkát, ami a halászata mellett arról volt híres, hogy rengeteg kis sziget van a környéken, amit motorcsónakkal be lehet járni. Remek program, csináljuk! Út közben megálltunk, és 12 dollárért vásároltuk egy remek kis hálózsákot. Az utolsó szakaszon egy hegyről vezetett le a szerpentin a part menti településre. Kanyargás közben hatalmasat kellett fékeznem, mert egy fura kis állat próbált átmenni az úton. Megálltam, és megpróbáltuk leterelni, több kevesebb sikerrel. Tegnap jöttünk rá, mi volt az, Budapestre pont most érkezett egy példány. (http://index.hu/tudomany/2013/01/12/tojasrako_hangyaszsun_az_allatkertben/) Megérkeztünk, beköltöztünk a kempingbe, de az előző éjszaka nem alvása, meg persze a reggeli futás meghozta eredményét, Bala 9-kor, én 10-kor elaludtam. 

Az úticél: Sydney!

Másnap reggel fél 6-kor ébredtünk. Minden kihalt, és ömlik az eső. Mi ez, kérem szépen? Mivel az autóban nem akartunk ülni 2-3 órát, míg történik valami, szomorúan úgy döntöttünk, elindulunk, majd máskor, máshol motorcsónakázunk. Az út ismét gyönyörű tájakon vitt keresztül. Megérkeztünk egy városkába, ami az osztriga farmjairól híres. A napi 5 étkezést osztrigával próbáltuk elkezdeni, de sajnos az étterem zárva volt, hát tovább indultunk. A Sydney előtti 250 kilométer volt a legborzasztóbb. Kiírta a GPS, hogy 5 óra van hátra. 250 kilométerre 5 órát számol? Hülye ez? De sajnos nem volt az, sőt nagyon is okos volt, percre pontosan akkorra értünk oda, akkora volt a forgalom. Az egyetlen jó dolog az volt, hogy iPhone-on (mikre nem alkalmas) tudtunk magyar rádiót hallgatni. Nagyon vicces volt: Sydney - dugó - Class Fm. A műsorvezető bemondta, hogy ha valaki valahol dugót lát, küldje el erre és erre a számra. Szerintem meglepődött volna, ha kap egy sms-t, hogy a King’s Cross-on hatalmas a dugó, de azért keresztül lehet jutni rajta. El is határoztam, hogy szombaton (itt már szombat lesz) meg is hallgatom az én drága BárányAnnám péntek esti műsorát a Jazzy Rádióban! Igen, ez itt a reklám helye (bővebb info itt: https://www.facebook.com/FunkyFeeling909Jazzy), és ezzel eleget is tettem ígéretemnek, Annácskát belecsempésztem ebbe a blogba. Már egyszer elindítottam a siker felé vezető úton, amikor újságíró tanoncként együtt csináltuk a feladatokat a Jazzy stúdiójában, és Suri Imi felfigyelt a tehetségére, és sugárzó egyéniségére (de sokba lesz ez neked!!!), de úgy érzem ez a löket még azért szükséges! :) :) :) :) :) 

Beérkezve Sydney-be, egyébként mind a kettőnket euforikus érzés töltött el. Hazaértünk! Büszkén, GPS nélkül navigáltunk Ákosékhoz, ahol egyből felpattant egy bor, és előkerült a hazai pálinka is. Gyors élménybeszámoló, majd Kata elkísért minket a szálláshelyünkre. Kedves kis studio apartman, és ami fontos, 2  (kettő) perc a tengerpart!!!!!! Kipakoltunk, és elmentünk meglátogatni a Fecóékat. Gyönyörű helyen laknak, el is ment vagy 2 óra beszélgetéssel, igen késő lett, úgyhogy úgy döntöttünk, valami vacsora után nézünk. Irány Bondi Beach - mi más? Sajnos csak néhány hely volt nyitva. Vacsora után (az eső még mindig esett, és óriás szél is fújt) Bala mondta, menjünk le a tengerpartra. “Megőrültél? Ilyen időben?” De nem lehetett lebeszélni róla, kitartóan vette célba a homokos partszakaszt. Valahogy úgy nézhettünk ki, ahogy anno a Delta főcímében vonultak az Északi Sarkon a kutatók, szélbe, hóban, fagyban, a fejemben még a főcímdal is szólt. Nagy nehezen leértünk, Bala körbenézett, és csak annyit mondott: “Itt vagyunk!!!! Mehetünk aludni.”

Üljünk le egy pillanatra, és képzeljünk el egy világot. Egy tisztességben megöregedett férfi, aki 65 évesen nyugdíjba vonult 40 - hegesztőmunkásként eltöltött - dolgos év után úgy dönt, hogy nyakába veszi a világot, és meghódítja Ázsiát és Ausztráliát. Mert megteheti. A feleségét sajnos már eltemette, gyermekei rég kirepültek, akkor meg miért üljön otthon? Vagy képzeljük magunk elé azt a 35 év körüli egyedülálló hölgyet, aki egy pénzváltóban ücsörög és dolgozik egész nap, majd az éves szabadságát egy több tízezer kilométerre lévő kontinens felfedezésével tölti. Elárulom, ez a világ létezik. A férfi David, Manchesterből érkezett, egy hátizsákos turisták részére fenntartott szálláson, egy úgynevezett Bagpackers Home-ban hozott minket össze a sors Melbournetől 250 kilométerre valahol a Great Ocean Drive közepén. A nő Dorothea Melbourne-ben él, és a minap nála váltottunk pénzt. A dolog pikantériája, hogy amikor meghallotta, hogy Magyarországról jövünk, nevetve kezdte mesélni, hogy tavaly járt ott. Megérkeztek a Nyugati pályaudvarra, beültek egy taxiba, majd a sofőr 50 euróért fél órát kocsikázott velük a városban, majd 3 nap múlva, amikor utaztak tovább, akkor konstatálták, hogy 2 perc sétára laktak a Nyugatitól. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, nevetve mesélte. Nekünk majd leégett a pofánkról a bőr, de ő benne kedves emlékként élt. Hát sajnos ezt hívják országimázsnak. 

És most el lehet kezdeni gyártani a filozófiai elméleteket a sok éhező afrikai kisgyerekről, meg a kiszolgáltatott ázsiai nőkről, esetleg a Blaha Lujza téren karácsonykor órákig sorban álló éhezőkről, akikhez képest igazán szerencsésnek érezhetjük magunkat, mégsem teszem. Az egyik kedves barátom mondása jut eszembe: “Az élet szép, csak drága. Van olcsó is, de az nem szép.” Valljuk be, ez a dolog valahogy mégis igazságtalan...

Hát ismét útra keltünk, hogy elhagyjuk a telet egy kis (nem is olyan kicsi) nyárért. A kirándulást természetesen megint a repülőtér VIP várójában kezdtük meg hivatalosan egy dupla whiskey colával. Idén jobban sikerült a repülőjegy foglalás, az út csaknem 11 órával volt rövidebb, mint tavaly, így 5 + 13 óra alatt értük el úticélunkat. Csak Dohában (Quatar) kellett átszállni. Mondjuk necces volt a dolog, mivel 1 óránk volt az átszállásra, és egy óriási kígyózó sor várt minket. Beálltunk a sorba, Bala meg is jegyezte, hogy ő turista jegyet váltott, nem menekült jegyet. Bár egy szavunk sem lehetett, mert a sor folyamatosan haladt. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy három fős társaság iszonyat pofátlan módon tolakszik, és lökdös mindenkit. Na mit gondoltok, kedves gyerekek, milyen nemzetiségűek voltak? Hát persze, hogy Magyarok. Kénytelen voltam megkérdezni, ti is Melbourne-be mentek? Nem, hangzott a válasz. És mennyi idő múlva indul a gép? 1 óra 20 perc múlva. Ja, OK, mert a mienk fél óra múlva. Válasz nem jött, tolakodtak tovább. Minden nációt meg lehet ismerni a repülőtéren, de a Magyart, a Kínait és az Oroszt már messziről. 

Felszálltunk a gépre, és nem oly sokára már hozták is a vacsorát. A másodikat. Itt jegyzem meg, az utazás alatt négyszer vacsoráztunk, és végig éjszaka jöttünk. Vicces dolog az időeltolódás. A vacsorához paradicsomlevet kértem inni. Utólag belegondolva, hát ez bizony hiba volt, mivel az egész az ölemben landolt, ami egy repülőgépen egyáltalán nem vicces. Nagy nehezen körbe takarítottuk az ülést (meg persze az előttem levő ülést is), de amikor felálltam, úgy néztem ki, mint akinek egy hangtompítós pisztollyal szétlőtték a lábát. Az utasok elég furcsán néztek, de hangosan mindenkit megnyugtattam, hogy ez csak tométó dzsúz. 

Kis késéssel ugyan, de szerencsésen megérkeztünk Melbourne-be. Elindultunk átvenni a bérelt autót. Hála az én kedvenc BordaKatámnak, kaptunk egy nagy adag kedvezményt, sőt a kiválasztott Hyundai i20-at, ami a legkisebb bérelhető autó felár nélkül upgrade-elték egy Volkswagen Passatra. Azaz azt írták pontosan - Passat or similar (vagy hasonló). Picit féltünk, hogy nekik mást fog jelenteni a hasonló, mint nekünk, és egy kisebb - rosszabb autót kapunk, de láss csodát, ez Ausztrália, itt minden működik, az emberek kedvesek, segítőkészek és mosolygósak. A kölcsönzős megkérdezte, hogy baj-e, ha nagyobb autót kapunk. Visszakérdeztünk, hogy mennyivel nagyobb? A fogyasztása is nagyobb? Erre ő sejtelmesen mosolyogni kezdett, és a kezünkbe nyomta a kulcsot. Egy szinte vadonat új Toyota Kluger kulcsát. Ez egy hatalmas 7 személyes minden extrával felszerelt terepjáró. Alig hittünk a szemünknek, mint a kisgyerek, úgy elkezdtünk játszani minden felszerelésével. Tolatóradar, tempomat, kétkörös klíma, iphonet is vezérlő hifi berendezés, stb. Ez elvett az életünkből úgy 43 percet, mire útnak indultunk. Beraktuk DJ Soulja legújabb mixét a szombati ötkertes buliból (amit ezúton is köszönök), és egyből elkezdődött a tavalyról megismert “kanyarodásnál ablakot törlünk, ablaktörlés helyett indexelünk” nevű ostoba játék. Ez eltartott egy darabig, de már kezdem megszokni újra. 

Nagyon jó helyen foglaltunk szállást, a városközpontban. Olcsó volt, és bár nem egy luxus lakosztály, de két szőrös horkoló pasinak megteszi. Úgyis csak aludni járunk haza. Beköltöztünk, és kimentünk sétálni még vagy 3 órát, mivel aludni nem nagyon tudtunk, bár itt már éjfél is elmúlt. Megnéztük a helyi casinót, ami persze tele volt (ferdeszeműekkel), és ettünk egy jót. 3 után tértünk nyugovóra. 

Másnap reggel (azaz ma) persze korán felébredtem, ilyen ez az időeltolódás. Mi mást csinálhattam volna, elmentem futni, hogy felfedezzem a környéket. Ezzel a jobb térdemet időlegesen meg is öltem. Mire visszaértem, Bala is fent volt. Elindultunk, reggeliztünk egy jót, majd vettünk két SIM kártyát, ne legyünk annyira elzárva a külvilágtól. Ettől mind a ketten megnyugodtunk. Le is töltöttük az Iphone-ra a Pocket Guide nevű alkalmazást. És egy időutazás vette kezdetét. Ez egy személyi idegenvezető, aki GPS segítségével MINDENT megmutat a városból. Angol nyelven beszél hozzád, és olyan részletességgel mutatja meg a látnivalókat, el sem tudsz vele tévedni. Ha elfordítod az Iphone-t, előjön a kamera, és kis nyilakkal mutatja, merre fordítsd, mit nézz meg, és hogy az a valami miért is fontos. Tiszta Sci-Fi. Elképesztő egy program, csak ajánlani tudom. 

Hát itt tartunk most, délutánra picit elfáradtunk, és mivel elvonási tüneteink is kezdtek lenni, mind a ketten leültünk a számítógép elé, mielőtt visszamegyünk az éjszakai élet sűrűjébe. Én a szobánkban, Bala a lobbyban. Hogy Bala mit csinál, nem tudom, de én picit azért dolgoztam is, csak úgy az íze kedvéért. Félek tőle, hogy újra elaludt, ugyanis délután már az autóban is aludt vagy 3 órát, míg én felfedeztem a Mornington félszigetet. Lehet jobb is, ha lemegyek, és megnézem, mielőtt álmában kirabolják......

(A bejegyzés címe egyébként egy ausztrál utazási TV sorozat címe, ami a SuperTV2-n megy)

Pontban három hete született az elhatározás. Sokan kérdezték, hogy állok a kis tervemmel. Ez nem annyira nagy idő, mégis büszke vagyok, hogy kitartóan megyek a cél felé. Azóta nem ettem sem lisztet, sem cukrot, sem rizst, sem krumplit. Annyira nem is hiányzik, megtaláltam az egyéb nassolási módokat. A kedvencem a karalábé (tudjátok, kar a karé, láb a lábé, láb a karé, karalábé, jajjjjj) szarvasgombás sóval megszórva, fél órára félretéve, majd elfogyasztva. Isteni finom. 

A sportot is komolyan veszem. Hetente kétszer járok TRX-re, ahol az előző posztban bemutatott őrmester kínoz továbbra is, de sokszor meg is dicsért (amikor éppen nem lusta dög vagyok a szemében), hogy látszik, hogy jobban bírom. Már odáig is eljutottam, hogy az egy órás kimerítő TRX után még úszni is van erőm és kedvem is. No ez persze nem az a fajta úszás, amit anno a TF uszodában Kóczán Feri bácsi vezénylésével csináltunk: “be a vízbe, 20 pillangó, minden hossz után 20 felülés, majd 20 gyors, minden hossz után 20 fekvőtámasz, majd 20 hát, minden hossz után 20 négyütemű fekvőtámasz, majd 20 mell, mindegyik után 20 guggolás. Ha kész vagy, megy az egész elölről...” Mindezt ordítva, de mégsem tudtunk rá haragudni, hiszen hogy megelőzzük az izomlázat, hétvégén levezetésnek még elmehettünk Nógrád megyébe a telkére betonozni. Jó kis évek voltak, jó kis csapattal. De vissza a jelenbe, és a LIFE1 uszodába. Míg régen simán átúsztam a 33 méteres uszodát víz alatt, most a 25 méteres feléig alig tudok eljutni egy levegővel, de trenírozom magam ez ügyben is. A szauna a végén még mindig az edzés csúcspontja, de a jakuzzit kerülöm. A rossz emlékek, hogy netán befekszem, és soha többet nem tudok kimászni....

Újabb és újabb gépekkel és edzési technikákkal ismerkedem meg. A legdurvább a létragép. Ez tulajdonképpen egy végtelenített létra, aminek sosem érsz a végére, mert a fokok futószalagon jönnek. Ha feljebb mész, gyorsabb, ha lent lassabb. Izzasztó és fárasztó. Mondhatnám gyilkosnak is. Állítólag a tűzoltók is ilyenen edzenek, szívből remélem, nekik jobban megy, mert különben nagy bajban vagyunk, ha szükség van rájuk! A másik, amit bemelegítéshez használni szoktunk a lépcsőzőgép. Itt tulajdonképpen egy mozgólépcsőn mész felfelé (egészen a negyvenedik emeletig). Ha belegondolok, hogy ugyanezt a hatást érem el egy üres bevásárlóközpont mozgólépcsőjén visszafele sétálva, amiért még pénzt sem kell fizetni, a guta üt meg, node az edzőnéni ott nem tudja mondani, hogy ezaz, még egy perc, nyomjad..... 

Bemelegítés után jön csak a java a TRX, és a hozzá tartozó RIP. A RIP egy gumikötéllel gondosan egy oszlophoz kötözött rúd, amivel különböző gyakorlatokat kell csinálni úgy, hogy közben a gumikötél megfeszül, és így erőt kell kifejteni a gyakorlathoz. A gumikötél másik funkciója, hogy ha elvesztem a türelmem, nem tudom vele jól fejbe vágni az edzőt, mert mielőtt meg tudnám tenni, a gumikötél működésbe lép, és akkorát ránt rajtam, hogy elfelejtem gonosz kis tervem. Elég fárasztó, tehát az én példámon könnyen alátámasztható, miért RIP-nek nevezték el (RIP = rest in peace - nyugodjon békében a gyengébbek kedvéért...) És ha valaki nem hinné el, tényleg így hívják: http://www.trxtraining.com/products/trx-rip-trainer-basic-kit

A TRX sem bonyolultabb sporteszköz. Ez egy milliárdokért megvásárolható redőnyhúzó gurtni a végén két leszuperált BKV buszról kölcsönvett kapaszkodóval. (http://www.trxtraining.com/discover/training-solutions) Amilyen könnyűnek néz ki olyan nehéz. Mindezek ellenére még attól sem tántorodtam el, hogy hosszas keresgélés után vaterán találtam egy használt darabot, amit jól meg is vásároltam, így már otthon is tudok edzeni. És láss csodát, szoktam is. Minden nap sportolok, mert azokon a napokon, amikor nem megyek Koltai Őrmesterhez a lájfegybe, akkor otthon lefutok az elliptikus tréneren 5250 métert, ami pont 1/8 maraton, és utána még fél óra TRX. Néha itt ott fellelhető az izomláz, de tényleg egyre jobban bírom. És a hatás is látszik, a mérleg is egyre szebb számokat mutat (bár többen mondták, felejtsem el a mérleget), sőt a minap azon vettem észre magam, hogy úszás közben majdnem elhagytam az úszónadrágomat, ami azt jelenti, hogy derék bőségben is értem el eredményeket. 

Hát itt tartunk a karácsonyi zabafutam előtt. Remélem nem rontom el akkor sem az eddig elért eredményt, anyukám már most közölte, hogy a bejglit édesítővel süti, ezzel is elősegítve céljaim elérését. De ha el is hajlok az ünnepek alatt, az új évben újult erővel folytatom az edzéstervet. 2013 akkor is a Maraton és a Balaton-átúszás éve lesz!

Mikulás napja van. Nem mindenhol jelenti ugyanazt. Van olyan ország, ahol december 6-án a gyerekek nem is kapnak ajándékot, hiába mondta ma azt KárászRobi a TV2 reggeli műsorában, a Mókában, hogy a világon minden gyerek várta a mai napot. Sajnos kis hazánkban sem kap minden gyerek ajándékot, de ne rohanjunk előre ennyire. 

Attól függetlenül, hogy mindig vártam, milyen ajándék kerül rejtélyes módon a gondosan kipucolt cipőmbe, nem annyira tartottam fontosan december hatodikát. Középső csoportos óvodás voltam, már már kezdtem kiábrándulni a Mikulás legendából, amikor az oviba érkező fehérszakállú túl sok - és persze túl titkos információval rendelkezett rólam. Kimondottan meg is ijedtem, amikor közölte, ha nem viselkedem továbbra sem (!) jól, akkor nem kapom meg a hőn áhított autóversenypályát. Majdnemhogy sírva jöttem haza, és úgy igyekeztem karácsonyig, hogy az ajándék, amit szerettem volta természetesen ott virított a fa alatt. Csak a 18-ik születésnapomon tudtam meg, hogy igazából abban az évben a Mikulás szerepét apukám játszotta, amiről mindenki tudott, csak a kis TóthBalázs nem. 

Felnőtt koromra sem lett ez az ünnep sokkal fontosabb, ráadásul a rendezvényszervezés aranykorában évente 5-6 Mikulás ünnepséget szerveztünk, sőt volt olyan rendezvény, ahol én magam voltam a Mikulás. Az egyik anyuka rám nézve meg is jegyezte, miután összecsapta örömében a kezét: “jajj de jó, hogy idén nem megint egy egyszálbelűt küldtek!” Bosszúból a nagy szakáll és a szemüveg alól minden MILF anyuka dekoltázsát megbámultam, aki elém tolta a kölkét. Egyik rendezvényen (hál istennek ott nem én voltam a piros ruhában) az egyik gyereket nem nagyon tudta sem a Krampusz, sem a Mikulás produkcióra bírni, pedig nagyon próbálkoztak. Se vers, se dal, se semmi. Egyszer csak az apuka valamit súgott a fülébe, mire a gyereknek felcsillant a szeme: “tudok karatézni!” Hát akkor mutasd, hangzott a meggondolatlan mondat, és a gyerek egyből úgy hasba rúgta szegény Mikulást, hogy miközben összegörnyedt, rám nézett - láttam a szemében az iszonyatos fájdalmat - és csak ennyit mondott: “Bassza meg, nehéz szakmát választottam”. 15 perc kényszerszünet következett. Igen, kérem szépen, ez egy nehéz szakma, de bírni kell annak, aki egy éjszaka alatt juttat el ajándékot a világ MINDEN gyerekének!

A hét elején hirtelen felindulásból elkezdtem szortírozni a lakásban, aminek eredménye az lett, hogy összejött 6 óriási zsák ruhákból, cipőkből, használati tárgyakból. A mai napon felkerekedtem, és a VII. kerületi Vöröskereszt irodájához battyogtam, hogy átadjam nekik a számomra feleslegessé vált, de más számára igen hasznos holmikat. 3 öreg piros köpenybe öltözött - tipikus nagyikinézetű néni várt. Hogy ez a köpeny csak a mai napnak szólt, vagy ez az általános munkaruha, az nem derült ki. Mindenesetre teljesen meghatódtam a látványtól. Meg persze ők is meghatódtak a látványtól. No nem az én látványomtól, inkább az általam leszállított kis pakk látványától. Az egyik néni megszólalt: “Kedveském, megkérdezhetem a nevét?” “Persze, Tóth Balázs. Más adatot is mondjak?” “Jajj, dehogy, csak szeretjük tudni, ki az, aki ennyire kedves hozzánk.” Nevessetek ki, de hirtelen könny szökött a szemembe. Feldobták a napomat! 

És már most gondolkodom azon, hogy milyen játékot viszek karácsonyra a Mikulásgyárba!

Alig 1 napja, hogy közhírré tétetetett elhatározásunk a maratonnal kapcsolatban, és annyi de annyi biztató szót és levelet kaptam, hogy csak na. Több olyan ismerősöm is volt, aki hosszú hosszú levélben írta le a tapasztalatait és a tanácsait, nekik ezt ezúton is nagyon köszönöm. A Balaton Átúszáshoz már akadt olyan, aki csatlakozott, a maratonra még csak ketten vagyunk, ha Mike azóta meg nem futamodott - hehe mekkora szóvicc....

Reggel órára ébredtem, ami nálam amúgy is hendikepessé teszi a napot. 9-re mentem a Life 1 wellness szalonba. Valahogy mindig próbáltam távol tartani magam ezektől a helyektől. Részint azért, mert mindig kívülállónak éreztem magam - túl szőrös vagyok oda, és nincs elég kigyúrt felsőtestem - részint mert monotonnak tartottam ezt a fajta sportolási módot. Azért ezt a termet választottam, mert részint nagyon sok jót hallottam róluk, részint volt ott egy ismerős személyi edző, akit jó előre felkészítettem, hogy nehéz eset vagyok. Lusta, hisztis, és önfejű. Ideális vendég! 

Mónit még az egyik KVIF gólyatáborban ismertem meg, ahol azzal tűnt ki a többi 599 gólyalány közül, hogy bármelyik pillanatban képes volt akármilyen helyzetből spárgába lemenni, majd vissza. Persze az akrobatikus táncos múlt sokat segített neki! A gólyafilm lekonfját konkrétan úgy mondtam végig, hogy ő egyik lábával mellettem állt, másik lába a nyakamban volt. Na jó, ez most visszaolvasva olyan, mintha a gólyafilm 18+ lett volna, pedig csak egy akrobatikus mutatványhoz voltam én a kellék. Akkor még nem tudtam, hogy egy kiképző őrmester vére keveredett benne egy diktátoréval. 

Megérkezve a terembe megvettem a kis jegyemet, elindultam fel az öltözőbe. Nagyképűen néztem a liftre, milyen dolog már, hogy egy edzőteremben lift van, majd magabiztosan a lépcsőházhoz fordultam, és olyan könnyeden lépdeltem fel a lépcsőn, mintha 5 redbull dolgozna bennem. (Persze az edzés után a lift hívógombjának megnyomása is igazi kihívás elé állított!!!!) Átöltöztem, és jelentkeztem “szolgálatra”. Megtörtént a bemutatkozás - TRX - TóthBalázs - TóthBalázs - TRX. Hát őszintén megmondom nem tudom melyikünk volt jobban megilletődve. Elkezdődött az edzés, a bemelegítéssel. Mónit többször kértem, legyen kíméletes, hisz a sportos múlt, az nagyon régmúlt, és ez az első edzés. Ő megígérte, hogy az lesz, ekkor még nem tudtam, hogy egy szavát sem szabad elhinni. Pontosan 6 perc után konstatáltam, hogy milliókat fizetnék egy törülközőért, és egy üveg ásványvízért - persze mind a kettő az öltöző szekrényemben maradt. Kezdő vagyok, na. Engedélyt kaptam ezek beszerzésére. Jöttek sorban a feladatok, minden izomcsoportot megmozgattunk, közben többször lepörgött előttem életem filmje 16:9-ben, 5+1-es hanggal. Móni mondta, nyugodtan beszélgethetünk közben. Hát kösz. Arra még spóroltam energiát. Nagyon épületes párbeszédek alakultak így ki:

- Akkor ebből 20-at - mondja Móni
- 10 - mondom én
- Én vagyok az edző - 20.
- Én meg a vendég - 10.
- Akkor felmondok - 20.
- Van más személyi edző - 15 - és ez az utolsó szavam..... 

Jelzem, abba a 15-be is majd belehaltam, olyannyira, hogy utána jött a következő párbeszéd:

- Most mire gondolsz? - kérdezte Móni
- Anyukád hogy van? (magamban) - Ne akard tudni... (hangosan)

Egy idő után a falióra lett a legjobb barátom, folyamatosan stíröltem, de jól átvert, mert olyan lassan ment az idő, mintha felborult volna a tér-idő kontinuum, mint a Vissza a Jövőbe Trilógiában. 50 perc után már a nyújtások is olyan hihetetlen nehéz feladatnak tűntek, mintha óriási malomköveket kellett volna pakolnom egész nap. Teljes megsemmisülésem után Móni akarta volna egyeztetni a következő edzés időpontját, én jeleztem, mindketten jobban járunk, ha ezt egy későbbi időpontban tesszük meg. 

Konkrétan lemásztam az öltözőbe, letéptem ruháimat, és visszamentem a szaunába. Húsz percet gondolkodtam azon, hogy lehet kihátrálni ebből az egész maraton dologból anélkül, hogy elveszítsem hitelemet, és rájöttem, sehogy. Ráadásul olyan ismerőseim (és ezzel SENKIT nem akarok megbántani) futották le, hogy nehogymá’ nekünk ne sikerüljön!Elkeseredésemben átmásztam a jakuzziba. Fél óra után vettem észre, hogy egyedül ülök, ami azért volt iszonyatos nagy gáz, mert nem annyira volt világos a kép, hogy szállok ki belőle segítség nélkül. Nagy nehezen megoldottam, visszamentem az öltözőbe, zuhany, öltözés, és távozáskor azért még egy fehérje turmixot vásároltam, mert azt olvastam valahol, hogy az jót tesz ilyenkor. Hát én most mindenbe kapaszkodom, ami jót tesz, mindenben hiszek, és reménykedem, hogy a következő edzés már könnyebb lesz. Mert ha az autómba nem lett volna szervó kormány, akkor hívhattam volna a sofőrsegélyt. És az lett volna csak az igazán megalázó. Elképzelem a diszpécser és a sofőr párbeszédét: Ez vajon alkoholt fogyasztott délelőtt 11-kor? Nem, csak edzettem 50 percet.....

36 éves vagyok, és jelenleg 100 kg. És aki most arra számít ez egy káming-áut lesz, és bevallom, meleg is vagyok, az nagyon téved! 

Fiatalabb koromban rengeteget sportoltam. Műkorcsolya, tenisz, cselgáncs, úszás, triatlon, kenu. Amikor bekerültem a főiskolára, és elkezdtem dolgozni, eltunyultam, és egyből elkezdett nőni a hasam. Még mindig magam előtt látom Giovanni (azaz Vikol János) rajzát, aki egy karikatúrában (ami sajnos azóta elveszett) vázolta, hogy ha így haladok tovább, úgy megnő a hasam, hogy nemsokára pisilésnél már csak a cipőm orrára erősített tükör segítségével fogom látni a kukacomat.... Bár ott azért még nem tartunk, de az elmúlt években szép lassan a fogyókúra nagykövetévé váltam. Az egész 2008 novemberében kezdődött, amikor Hódy Gábor kitalálta: fogadjunk, ki tud többet fogyni Norbi Update segítségével két hónap alatt. Én egy hónap múlva boldogan felhívtam, fogytam négy kilót, mire ő: “tényleg? Én el sem kezdtem!” Hát köszi, Gábor! Rá két évre Váradi Gáborral fogadtunk, hogy az esküvője napjáig mind a ketten lefogyunk 85 kilóra. A fogadás pillanatában mind a ketten 95 kg-ot nyomtunk. Az esküvő napján ő 85, én 105 kg voltam. Konkrétan amit ő lefogyott, azt én kaptam meg. Egy igen drága whiskey-m bánta. Persze nem kellett volna előtte egy éttermet nyitnom, ez némiképp rontotta az esélyeimet. 

Azóta nincs olyan fogyókúra, amit ki ne próbáltam volna: Norbi Update, 90 napos, Gastroyal zsírégető klub, léböjtkúra, akupunktúra, szénhidrát szegény diéta, még felsorolni is nehéz. A maga módján mind használt, ezért is alakult úgy, hogy minden télen leadok 10-15 kilót, majd nyáron szép lassan vissza minden. De hát ilyen a vendéglátósok élete, akik jó szakácsokat alkalmaznak. Persze a sok éves tapasztalat szerint én már attól is hízom, ha megírom, vagy csak elolvasom az étlapot. Rájöttem, hogy kizárólag az étkezéssel nem lehet fogyni, úgyhogy nagy elhatározásra jutottam: 2013-ban lefutok egy félmaratont, és átúszom a Balatont. Mind a kettőre volt már példa, kb 15 kilóval és 15 évvel ezelőtt. És, hogy miért osztom ezt meg a nagyvilággal? Hogy az is motiváljon, amikor TE, aki ezeket a sorokat olvasod, pár hónap múlva rákérdezel, hogy hogyan is áll ez a projekt? Ciki lenne azt válaszolni, hogy befuccsolt. 

Amikor ezt az ötletet felvázoltam Mike barátomnak, egyből csatlakozott. Ha Benned is van elég motiváció, csatlakozz te is, minél többen csináljuk, annál nagyobb buli, és persze annál többen tudjuk egymást is rugdosni a cél érdekében, rosszabb esetben a maratonon a cél irányába. Már látom is a képet magam előtt. Lehet egy mentőt is kellene hívnunk, biztos ami biztos... :)

Bevallom, félek, hogy feladom, de pont azért fogok a blogban beszámolni időről időre a fejleményekről, hogy ezzel is motiváljam magam, és persze TI is motiváljatok engem! :)

És akkor a határidők:
Balaton átúszás: 2013. július 6.
Nike félmaraton: 2013. szeptember 8. (egyben Édesanyám születésnapja)

Hajrá!

A mai világban elengedhetetlen eszköz a mobiltelefon. Mindenkinek van, sőt van akinek több is. Kis hazánkban három szolgáltató közül lehet választani. Jómagam mindháromnál voltam előfizető, és rájöttem, egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz... De ami a Vodafone-nál történik ügyfélszolgálat néven, az több mint vicc...

Ötödik éve hordoztuk át a cég összes számát a Vodafone-hoz, bízva az olcsóbb szolgáltatásban. Kezdetben egy Budapest - Balaton autóúton még hatszor ment el a térerő, ez a szám mára kettőre redukálódott, tehát most azt mondom, használható a dolog. A nagy előfizetői szám miatt hamar megkaptuk a megtisztelő kiemelt ügyfél státuszt. Ilyenkor az ember még örül, hogy ő picit más, picit több... De hamar rájön, hogy a luxus körülmények magányossá tesznek. Ha kiemelt ügyfél vagy, akkor nem úgy működik, hogy bemész egy üzletbe, elmondod mit akarsz, ők meg megoldják. Erről mi csak álmodozhatunk. Itt úgy megy, hogy felhívod a kiemelt kapcsolattartódat (persze csak és kizárólag munkaidőben), ő elküld neked egy formanyomtatványt mindenhez, te azt kitöltöd, visszaküldöd, és bízol benne, hogy megoldják a problémád. Egy készülék vásárlás is így megy. Ha földi halandó vagy, bemész, megfogdosod az összes készüléket, megnézed melyik tetszik, kipróbálod, kikéred az eladó véleményét, és megveszed. Mindenki örül. De TE kiemelt ügyfél vagy, így más az eljárás... Kapcsolattartó felhív, nyomtatvány elküld, kitölt, telefon megrendel, és ŐK valamikor majd kiküldik. A cég székhelyére. Kizárólag. Nincs kiskapu. Ja, hogy ott semmi és senki sincs, az őket nem érdekli. Más címre nem küldik ki. Ez van, ez a szabály.

Karácsony előtt próbálkoztam egy Iphone vásárlásával. Jó előre bereklámozták, és leírták, hogy én, mint Kiemelt ügyfél, előre megrendelhetem, előbb, mint a többiek, stb, stb. Így is tettem, egyből megrendeltem, majd a bevezetés napján közölték, elfogyott, nekem már csak az ünnepek után jut. Nem értettem a dolgot, hiszen az összes Vodafone boltban volt raktáron több darab is, de az a Kiemelteknek nem jár. Itt már sokadszorra fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy de szeretnék én a Vodafone-nál egyszerű mezítlábas ügyfél lenni. Fenyegetőzni kellett a fogyasztóvédelemmel, meg az egyenlő bánásmód hatósággal, mire 2010 legjobb ügyfélszolgálata közölte, hogy OK, mégis van raktáron, de csak akkor, ha megrendelek hozzá egy 8 GB-os internet csomagot is, mondván az nekem jó lesz. Mondtam, hogy az pont 6 gigával több, mint amire nekem valaha szükségem lesz, és ismét megemlítettem az egyenlő bánásmód hatóságot, mire ők először meg akartak győzni, hogy nekem az kell, de én hárítottam. Nagy nehezen megjött a készülék. Mindenki boldog? Hát nem is tudom...

Ezek után a biztosítékot úgy istenigazából a múlt héten verte ki - nem győzöm hangsúlyozni - Magyarország 2010-es év legjobb ügyfélszolgálata. Nem bonyolult kérdéssel fordultam hozzájuk, csupán két számot szerettünk volna kivenni a cég csoportjából, és átíratni magán névre. Naiv, aki azt gondolja, hogy ez úgy megy, hogy bemegyünk az ügyfélszolgálatra, régi és új előfizető, aztán mindenki megy tovább dolga végeztével. Az túl egyszerű lenne. Nomeg, ugye mi kiemeltek vagyunk, nekünk alanyi jogon jár a szopás. Így más. Felhívom a kiemelt kapcsolattartót, egy gépi hang üdvözöl: Köszönjük, hogy felkereste a 2010-ben Legjobb Ügyfélszolgálati díjjal kitüntetett Vodafone Magyarország ügyfélszolgálatát! Majd kb 10 perc várakozás. Hívása fontos számunkra. Képzelem mennyire... Majd egy úr közli, hogy a nyomtatvány, meg, hogy kitölteni, visszaküldeni, meg akkor majd a Társ osztály jelentkezik. Mi a fene az a társ osztály? De ezen nem akadok fenn. Nyomtatvány megjön, az email elején a már már idegesítő mondat: Köszönjük, hogy felkereste a 2010-ben Legjobb Ügyfélszolgálati díjjal kitüntetett Vodafone Magyarország ügyfélszolgálatát! Túlságosan szeretem a laptopom ahhoz, hogy azon töltsem ki a dühöm, így simán kitöltöm, és visszaküldöm faxon. 1 perc múlva válasz fax: Köszönjük, hogy felkereste a 2010-ben Legjobb Ügyfélszolgálati díjjal kitüntetett Vodafone Magyarország ügyfélszolgálatát, üzenetét megkaptuk. De jól jönne most egy stresszlabda. Mondjuk Vodafone-os. Innentől jön a várakozás. 1 nap, 2 nap, 3 nap. Egy hét után írok egy emailt, hogy vajon hogy is áll a mi kis ügyünk. Még el sem küldöm a levelet, jön a válasz: Köszönjük, hogy felkereste a 2010-ben Legjobb Ügyfélszolgálati díjjal kitüntetett Vodafone Magyarország ügyfélszolgálatát, munkatársunk hamarosan felkeresi Önt. Hol lehet stresszlabdát kapni???? Megint várakozás. További két nap múlva felhívom a Legjobb Ügyfélszolgálatot. Ha netán nem tudnám, kikkel van dolgom, gépi hang fogad: Köszönjük, hogy felkereste a 2010-ben Legjobb Ügyfélszolgálati díjjal kitüntetett Vodafone Magyarország ügyfélszolgálatát! Ebben a pillanatban az ember nehezen tudja eldönteni, hogy egy nagy mozdulattal odab@ssza a telefonját a földhöz, vagy inkább használja stresszlabdának a kutya agyonrágott teniszlabdáját. Mivel másfél hete várok, ez a prognosztizált 6 perc már nem oszt, nem szoroz, mindenesetre a nyálban tocsogó teniszlabda jól jön. Várok. Tényleg 6 perc. Van ami mégis jól működik náluk. Egy bájos női hang, miután elmondom a problémám, közli, hogy a múlt héten változott az ügymenet, és már nem úgy van, mint régen. A papírral együtt be kell mennünk az ügyfélszolgálatra. Imám úgy látszik meghallgattatott... Picit későn bár, de most nem is ez számít. Bár arra hosszas gondolkodás után sem jöttem rá, hogy Magyarország Legjobb ügyfélszolgálata mit gondolt, ezt az információt nekem honnan kellene tudnom, mivel egy hete rögzített vonalon még rá is kérdeztem, hogy nem lehetne-e így. A válasz kategorikus NEM volt. A lényeg, hogy a hölgy kedvesen felajánlott 5000 Ft lebeszélhető kompenzációt a bosszúságom miatt, ami adott szituációban inkább volt megalázó, mint gáláns, bár nem tagadom, utánaszámoltam, és kijön belőle néhány logózott stressz labda.

Mindenesetre megkértem a hölgyet, hogy ha már rögzítik a beszélgetéseket, legyen szíves egy kompetens személynek a múlt heti és a mostani beszélgetést megmutatni, hátha rájönnek maguktól, hogy valami nem jól működik, és így nekem nem kell egy panaszos levelet írnom, amiben kifejtem, hogy soha de soha többet nem szeretnék azzal a mondattal találkozni, miszerint Köszönjük, hogy felkereste a 2010-ben Legjobb Ügyfélszolgálati díjjal kitüntetett Vodafone Magyarország ügyfélszolgálatát!

Előző írásom után annyi sok pozitív visszajelzést kaptam, hogy szinte alig hittem a szememnek. A rosszinulatú hozzászólások hál’ istennek elmaradtak, jött viszont rengeteg kérdés, amit megpróbálok most megválaszolni.

A rendőrség
Senkinek nem kívánom, hogy arra érjen haza a lakásába, hogy éppen kipakolják azt. Szörnyű érzés, és az ember nem gondolkodik. Főleg, amikor észreveszi, hogy a laptopja is hiányzik, amiben a fél élete benne van. Ha már voltam akkora marha, hogy a legutolsó mentésem fél évesnél is öregebb, így legalább azt a pici esélyt meg kellett adnom, hogy hátha valahogy visszaszerzem. Mai fejemmel nem indultam volna a betörők után, de nézzük csak szép sorjában. A rendőrség a telefonálástól számított jó negyven percen belül tudott csak megtalálni minket, pedig a város sok nevezetes pontját érintettük, sőt volt, hogy jött velünk szemben rendőrautó, aki ránk se hederített. Miután elkapták az illetőt, még én éreztem magam kellemetlenül, amiért a KRESZ szabályait megszegve - tulajdonképpen helyettük - üldözőbe vettem egy betörőt, nem kis kockázatot vállalva ezzel. Tálcán kínáltam nekik a tettest, sőt a szomszédos irodaház kamerája a teljes menekülésüket, és pakolásukat rögzítette, az egyik helyszínelő rendőrrel én magam mentem be, és kértem ki a felvételt. Mikor két hónap múlva rákérdeztem a nyomozónál, hogy tudták e használni, azt a választ kaptam, hogy - idézem - "még nem került megtekintésre". Többen mondták, hogy nem a rendőrséget kellett volna hívnom, hanem erős nagydarab barátokat, és most mindenem meglenne, de ezt a megoldást én számításba sem vettem. A lényeg, hogy az ember azóta is ül (több ügy miatt is volt körözés már ellene), a társairól semmi hír.

A tettes
Vegyes érzésekkel indultam el a Markó utcai bíróság épületébe, a büntető tárgyalásra. Szemtől szemben kellett találkoznom azzal, aki társaival valószínűleg előre kifigyelte a szokásaimat, és nagyon jól tudta, hogy üres a ház, még a kutya sincs otthon, majd feltúrta az egész lakásomat, és mindenemet elvitte. Még a használt KÉZI borotvámat is, ami után jogos volt a vicc, hogy azért nem borotválkoztam, mert ellopták a TV-t, és azon volt a borotva. Bár ő borotvástul vitte el. Na de az mire kellett neki?
Rabláncon hozták az embert, felesége a folyosón várta. Amilyen hülye vagyok, még lelkiismeret furdalásom is volt, amiért szétválasztottam egy családot, kiderült, még gyerekei is vannak. A bíróság ismertette a tényállást, neki kirendelt védője volt, aki nem sok vizet zavart. Védekezésként viszont emberünk igen furcsa dolgot talált ki: közölte, hogy igazából ő már a kirabolt lakásba érkezett, mert látta, hogy nyitva az erkélyajtó, és bejött körülnézni, hogy van e itt még valami, tehát nem is ő vitte el a holmik nagy részét. A bírónő kérdezte tőle, vajon okos dolog volt e bemenni egy idegen lakásba ilyen körülmények között, de erre már nem jött válasz. Mint ahogy az én kérdésemre is: nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem, miért kellett neki a használt Gillette Sensor.

A bíróság
Az ügyet (mármint a Generali és köztem fennállót) egy kedves, kimondottan csinos fiatalos bírónő tárgyalta. Az első tárgyalásra 2008. június 25-én került sor, tehát több mint 1 évvel az eset után. A biztosító képviselője természetesen nem jött el. Mint ahogy később sem egyetlen egy tárgyalásra sem, beleértve a másodfokot is. Viszont ami furcsa, hogy volt két tárgyalás, amire még maga a bírónő sem jött el. Képzeljük el azt a képet, amikor ügyvédemmel várakozom a bíróság folyosóján, majd jön egy hölgy, és értetlenül néz, hogy mi mit csinálunk itt? Várakozunk. Maguknak senki nem szólt, hogy a bírónőnek ma más elfoglaltsága van? Jaaaa, hogy más elfoglaltsága? Szegény milyen elfoglalt lehet. Hát nem. Bravó, újabb fél év csúszás. Szerettem volna panaszt tenni emiatt, de jogász ismerőseim egy emberként beszéltek le erről. Szerintük csak tovább csúszott volna az ügy, és ki tudja, az új bíró hogy fogadta volna, hogy az elődjét bemószeroltam. Egyébként az egész ügymenetet sokkal előbb le lehetett volna zárni, ha a bíróság rámenősebben kezelte volna az ügyet. Tulajdonképpen a Generali jogásza nemcsak engem nézett hülyének a kisded játékaival, de a bíróságot is.

A biztosító
Amikor az ember még a biztosítás megkötése előtt van, akkor a csillagot is leígérik neki az égről. Amikor megkötöttem a biztosítást, készült egy úgynevezett kiemelt érték lista, amibe minden 80 000 Ft-nál értékesebb eszköz belekerült, azokra külön biztosítási díjat kért a biztosító. A biztosító szakembere a rablás után pár nappal eljött, és felmérte a károkat. Össze kellett írnom, hogy mi hiányzik, mit hol vettem, mennyiért, és az aktuális értéke mennyi. Elkészült a lista, elküldtem, majd jött a válasz, hogy igazából ott a tettes, őt kell beperelnem. Ijedtemben az ügyvéd barátommal átnézettem a szolgáltatási szerződést, amiben fehéren feketén benne van, hogy ilyen esetben is fizetni KELL, de ha esetleg valami megkerül, vissza kell fizetni az összeget, vagy a tárgy a biztosítóé. A kárszakértő közölte, hogy őt ez nem érdekli, ez a folyamat. Írtunk egy ügyvédi felszólítást, benne az indokokkal, mire pár hét múlva pénz érkezett. Az általam összeírtak töredéke. Mellékelve egy lista, vicces, szinte megalázó számokkal. A biztosító szerint egy tükörreflexes fényképezőgépet meg lehet kapni objektívekkel és tokkal együtt (itt jegyzem meg, 2007-et írunk) 180 000 Ft-ért, egy SYLVA hajós távcső náluk 10 000 Ft, egy igen jó minőségű öltöny 40 000 Ft, és egy csúcs kategóriájú laptop 100 000 Ft. Sajnos a bolt címét nem közölték, ahol ilyen jó üzleteket lehet kötni. Itt már szinte kikérte magának reklamációmra a kárszakértő, hogy ne zaklassam, örüljek, hogy fizettek, és ha nem tetszik, a bíróságon találkozunk. Ezt az álláspontjukat egy ügyvédi felszólító levél után is fenntartották, így bepereltem őket.
Minden egyes tárgyalási nap ELŐTTI napon beadtak egy beadványt, szinte egy papírfecnin (a max terjedelem nem haladta meg az A4-es oldalt), amiben minden jogalap nélkül mindent kifogásoltak. Így két külön szakértőt kellett felkérni, és bár mind a kettő az én igazamat támasztotta alá, természetesen nekem kellett előfinanszírozni a nem kevés szakértői díjat, ezzel is növelve veszteségeimet. Mindvégig próbáltunk peren kívül megegyezni az igen tisztelt ügyvédjükkel, de megalázóbbnál megalázóbb ajánlatukat nem fogadtam el. Végül, amikor már ő is érezte, hogy közeleg a vég, az utolsó tárgyalás előtt bedobta a legaljasabb trükköt, amivel tulajdonképpen saját csapdájába esett: közölte, hogy az említett laptop (aminek volt számlája) nem az én nevemen volt, így idegen tulajdonnak számít, tehát nem tudnak, csak 50 000 Ft-ot fizetni érte. (Igen, arról a laptopról van szó, amire már kifizettek 100 000 Ft-ot, amit én alapból is nevetségesen kevésnek tartottam.) Ezen az egy tételen további 1 évig ment a huzavona, mire a bíróság első fokon kimondott győztesnek. Nem örülhettem sokáig, mert - természetesen a határidő lejárta előtti napon - a Generali megfellebbezte a döntést, így a másodfokú tárgyalásig több mint 1 évet kellett ismét várnom. Az időhúzási próbálkozás megint sikerrel járt.

Bár az sztori végül sikerrel zárult, nagyon sok tanulság vonható le. Innentől fellebbezésnek helye nincs, új játszópajtás után kell nézniük! A biztosító kizárólag az általam kért összeget fizeti, a perköltséget, az ügyvédi költséget, a szakértői díjakat, és természetesen a kamatot. Az időmért és az okozott kellemetlenségért semmi nem jár, de úgy érzem ezért most nem panaszkodhatok, örülnöm kell annak ahol tartunk! 1-2 éve ez is oly távolinak tűnt! A legnagyobb tanulság, hogy SOHA ne köss szerződést a Generalival!