Dumaparádé

Mindenki, aki utazott már valaha repülővel találkozott a bőrönd para fogalmával. Most különösen ügyesen pakoltunk, ketten együtt egy nagy bőröndöt, plusz két kis kézi poggyászt hoztunk. Összesen! Figyelni kell ám nagyon, mert ahány légitársaság, annyi féle szabály a táska méretére és súlyára vonatkozóan. Tavaly ezt a játékot olyannyira megszívtuk, hogy Londonban két órán keresztül sakkoztunk a csomagokkal, mert az egyik légitársaságnál fel lehetett adni 30 kg-os csomagot, de az utastérbe csak 7 kg mehetett, átszálláskor viszont feladni már csak 23-at lehetett, ellenben bármennyit fel lehetett vinni a kézipoggyászba. Gondolhatjátok, hogy mekkora munka volt a 30 kg-os bőröndökből 23 kilósat csinálni. Amennyi ruhát csak tudtam, magamra vettem, úgy néztem ki, mint a Michelin gumiemberke. Fél óra után meg már pontosan tudtuk, mennyit nyom egy póló vagy egy zokni. Most  a súlyhatárokba messzemenőkig belefértünk, ezen magam is csodálkoztam, viszont a kézipoggyász még üresen sem fért be a neki rendszeresített ellenőrző keretbe. Remegő térdekkel mentünk a pult elé, vajon felengednek-e így, ahol kiderült, nem ez a legnagyobb gond. Krisztinek nincs vízuma. Történt ugyanis, hogy olyasvalakire bízta a vízum intézését, aki hadilábon áll a születésnapokkal és a névnapokkal, így rossz dátum került a vízumba. Ez az ember történetesen a férje volt. Bár a hibát hamar észrevettük, korrigáltuk, sőt kaptunk is egy levelet, hogy a nagykövetség is javította, a rendszeren mégsem futott át. Egy ideig izgulhattunk, hogy egyedül megyek e, mert az meg sem fordult a fejemben, hogy én is maradok… :) Szerencsére a nagykövetség igazolta a változtatást, így megkaptuk a beszállókártyákat. 

Nagy nehezen becsekkoltunk, és megkezdődött a következő játék, ami a repüléssel jár, a labirintus. Érthetetlen logika mentén különböző sorokba terelnek, majd újabb sorokba, majd várnod kell, majd mehetsz, a végeredmény mindig az, hogy mindenki felkerül a gépbe, de előtte valamiért szükség van a csordaszellemet erősítő tréningre. A gépen kellemes társaságot kaptunk, két kedves idős amerikai hölgy személyében, akik már indulás előtt megtaláltak, hogy segítsek beállítani nekik az LCD kijelzőjüket. Borzasztó hálásak voltak, olyannyira, hogy erre az úton többször megkértek. Zseniálisan tudtak ráérezni arra, mikor alszom épp el egy pillanatra, és ekkor egy hangos “Szkjúzmí” felkiáltással jelezték, hogy szükség van rám. A tengerentúli utazásban egyébként az a legjobb, hogy szinte csak éjszaka mész az időeltolódás miatt, és sorra hozzák a vacsorákat. Ha otthon is csipegettél valamit, akkor röpke 8 óra alatt módod van háromszor is megvacsorázni. Az úton egyetlen zavaró körülmény volt - pedig már számtalanszor megfogadtam, hogy soha többet nem utazok arab légitársasággal. Ugyanis van abban valami horrorisztikusan félelmetes, amikor a kapitány a hangszóróban megszólal arabul, és az összes tv képernyőn arab szöveg jelenik meg. Te meg nem tudod eldönteni, hogy a menüt mondja el, vagy épp az ikertornyok felé vesszük az irányt. 24 óra repülés után végre megérkeztünk Sydney-be. Közben megnéztem a Vissza a jövőbe trilógiát, és az Igazából szerelem című filmet - kétszer. Kiléptünk a reptérről, és megcsapott a 34 fokos hőség. 

Bálint már várt ránk, és elvitt minket a szállásra. Itt hamar rájöttem, hogy tavaly Csikós Bala bizonyos szempontból jobb útitárs volt, mint most Krisztina. Vele tök mindegy volt, hol alszunk, csak legyen fedél a fejünk felett. Kis feleségem viszont egyre erősebben nyilvánította nemtetszését a szállás miatt. Azóta sem értem, mi nem tetszett neki? A penészes fal? A hajszálakkal teli kád? Vagy esetleg a vastag por a szekrényen? Bepakoltunk, és elindultunk elintézni a hivatalos dolgokat. Többször írtam már róla, ebben az országban MINDEN működik! Fél óra múlva már volt telefon kártyánk, és nyitottam egy bankszámlát is. De ne úgy képzeljük a bankszámlát, mint otthon, hogy befizetsz csilliárdokat, majd levonnak egy csomó pénzt számlanyitási, számlavezetési, pénzbefizetési, pénzkifizetési, pénztárolási és egyéb jogcímeken. Dehogy. Fizetsz 8 (!) dollárt, azaz kb 1600 Ft-ot, és ebben minden költséged benne van egy évre, még a Mastercard kártya is! Korlátlanul vehetsz ki és tehetsz be pénzt INGYEN akár személyesen, akár ATM-en keresztül! Kor-lát-la-nul!!! Egy könnyed ebéd után lefutottuk a további kötelező köröket: látogatás a Bondi Beach-en, majd egy közértbe tértünk be az elmaradhatatlan gyümölcs joghurt, magnélküli görögdinnye és passion fruit megvásárlása céljából. Lassan kezdtem rájönni, hogy ha picit vidámabbnak szeretném Krisztinát látni, akkor nincs mese, költöznünk kell. Szerencsére a booking.com oldalon keresztül sikerült fél áron (!) egy szobát találni, hisz az itteni szállodások jól tudják, hogy a legdrágább szoba az üres szoba. Nem bíztunk semmit a véletlenre, mielőtt döntést hoztunk, elmentünk megnézni a helyet. Olyannyira beleszerettünk, hogy azonnal felmondtunk Robbie-nak, előző szállásadónknak, és boldogan költöztünk át új szálláshelyünkre. 

Ez a szálloda csupán másfél kilométerre van Bálintéktól, így este náluk kötöttünk ki egy kis iszogatással egybekötött barbeque-ra. Krisztina már ott majdnem elaludt, dülöngélt jobbra - balra, hisz több mint 48 órája vagyunk talpon, így nem sokáig maradtunk, lelki szemeimmel láttam, hogy ha még egy pohár bort iszom, akkor a hátamon vihetem haza. A visszafele vezető 10 perces út egy tengerpart melletti kis parkon vezet keresztül, ahol a rengeteg sipítozó denevérnek hála Krisztina nem aludt el út közben, így megúsztam a cipelést. Viszont amint beléptünk a szobába, ő elterült az ágyon, és álomba szenderült… Remélem nem fog a jetlag miatt már hajnalban kukorékolni. Azt hiszem, lassan én is csatlakozom hozzá, hisz itt már este 11 van. Jó éjszakát, gyerekek! :)