Dumaparádé

Üljünk le egy pillanatra, és képzeljünk el egy világot. Egy tisztességben megöregedett férfi, aki 65 évesen nyugdíjba vonult 40 - hegesztőmunkásként eltöltött - dolgos év után úgy dönt, hogy nyakába veszi a világot, és meghódítja Ázsiát és Ausztráliát. Mert megteheti. A feleségét sajnos már eltemette, gyermekei rég kirepültek, akkor meg miért üljön otthon? Vagy képzeljük magunk elé azt a 35 év körüli egyedülálló hölgyet, aki egy pénzváltóban ücsörög és dolgozik egész nap, majd az éves szabadságát egy több tízezer kilométerre lévő kontinens felfedezésével tölti. Elárulom, ez a világ létezik. A férfi David, Manchesterből érkezett, egy hátizsákos turisták részére fenntartott szálláson, egy úgynevezett Bagpackers Home-ban hozott minket össze a sors Melbournetől 250 kilométerre valahol a Great Ocean Drive közepén. A nő Dorothea Melbourne-ben él, és a minap nála váltottunk pénzt. A dolog pikantériája, hogy amikor meghallotta, hogy Magyarországról jövünk, nevetve kezdte mesélni, hogy tavaly járt ott. Megérkeztek a Nyugati pályaudvarra, beültek egy taxiba, majd a sofőr 50 euróért fél órát kocsikázott velük a városban, majd 3 nap múlva, amikor utaztak tovább, akkor konstatálták, hogy 2 perc sétára laktak a Nyugatitól. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, nevetve mesélte. Nekünk majd leégett a pofánkról a bőr, de ő benne kedves emlékként élt. Hát sajnos ezt hívják országimázsnak. 

És most el lehet kezdeni gyártani a filozófiai elméleteket a sok éhező afrikai kisgyerekről, meg a kiszolgáltatott ázsiai nőkről, esetleg a Blaha Lujza téren karácsonykor órákig sorban álló éhezőkről, akikhez képest igazán szerencsésnek érezhetjük magunkat, mégsem teszem. Az egyik kedves barátom mondása jut eszembe: “Az élet szép, csak drága. Van olcsó is, de az nem szép.” Valljuk be, ez a dolog valahogy mégis igazságtalan...