Dumaparádé

Mikulás napja van. Nem mindenhol jelenti ugyanazt. Van olyan ország, ahol december 6-án a gyerekek nem is kapnak ajándékot, hiába mondta ma azt KárászRobi a TV2 reggeli műsorában, a Mókában, hogy a világon minden gyerek várta a mai napot. Sajnos kis hazánkban sem kap minden gyerek ajándékot, de ne rohanjunk előre ennyire. 

Attól függetlenül, hogy mindig vártam, milyen ajándék kerül rejtélyes módon a gondosan kipucolt cipőmbe, nem annyira tartottam fontosan december hatodikát. Középső csoportos óvodás voltam, már már kezdtem kiábrándulni a Mikulás legendából, amikor az oviba érkező fehérszakállú túl sok - és persze túl titkos információval rendelkezett rólam. Kimondottan meg is ijedtem, amikor közölte, ha nem viselkedem továbbra sem (!) jól, akkor nem kapom meg a hőn áhított autóversenypályát. Majdnemhogy sírva jöttem haza, és úgy igyekeztem karácsonyig, hogy az ajándék, amit szerettem volta természetesen ott virított a fa alatt. Csak a 18-ik születésnapomon tudtam meg, hogy igazából abban az évben a Mikulás szerepét apukám játszotta, amiről mindenki tudott, csak a kis TóthBalázs nem. 

Felnőtt koromra sem lett ez az ünnep sokkal fontosabb, ráadásul a rendezvényszervezés aranykorában évente 5-6 Mikulás ünnepséget szerveztünk, sőt volt olyan rendezvény, ahol én magam voltam a Mikulás. Az egyik anyuka rám nézve meg is jegyezte, miután összecsapta örömében a kezét: “jajj de jó, hogy idén nem megint egy egyszálbelűt küldtek!” Bosszúból a nagy szakáll és a szemüveg alól minden MILF anyuka dekoltázsát megbámultam, aki elém tolta a kölkét. Egyik rendezvényen (hál istennek ott nem én voltam a piros ruhában) az egyik gyereket nem nagyon tudta sem a Krampusz, sem a Mikulás produkcióra bírni, pedig nagyon próbálkoztak. Se vers, se dal, se semmi. Egyszer csak az apuka valamit súgott a fülébe, mire a gyereknek felcsillant a szeme: “tudok karatézni!” Hát akkor mutasd, hangzott a meggondolatlan mondat, és a gyerek egyből úgy hasba rúgta szegény Mikulást, hogy miközben összegörnyedt, rám nézett - láttam a szemében az iszonyatos fájdalmat - és csak ennyit mondott: “Bassza meg, nehéz szakmát választottam”. 15 perc kényszerszünet következett. Igen, kérem szépen, ez egy nehéz szakma, de bírni kell annak, aki egy éjszaka alatt juttat el ajándékot a világ MINDEN gyerekének!

A hét elején hirtelen felindulásból elkezdtem szortírozni a lakásban, aminek eredménye az lett, hogy összejött 6 óriási zsák ruhákból, cipőkből, használati tárgyakból. A mai napon felkerekedtem, és a VII. kerületi Vöröskereszt irodájához battyogtam, hogy átadjam nekik a számomra feleslegessé vált, de más számára igen hasznos holmikat. 3 öreg piros köpenybe öltözött - tipikus nagyikinézetű néni várt. Hogy ez a köpeny csak a mai napnak szólt, vagy ez az általános munkaruha, az nem derült ki. Mindenesetre teljesen meghatódtam a látványtól. Meg persze ők is meghatódtak a látványtól. No nem az én látványomtól, inkább az általam leszállított kis pakk látványától. Az egyik néni megszólalt: “Kedveském, megkérdezhetem a nevét?” “Persze, Tóth Balázs. Más adatot is mondjak?” “Jajj, dehogy, csak szeretjük tudni, ki az, aki ennyire kedves hozzánk.” Nevessetek ki, de hirtelen könny szökött a szemembe. Feldobták a napomat! 

És már most gondolkodom azon, hogy milyen játékot viszek karácsonyra a Mikulásgyárba!