Dumaparádé

Egész nap néztem a híreket. Borzasztó könnyű a meleg szobából okoskodni, hogy mit és hogyan kellett volna tenni. Például, hogy le kellett volna zárni az autópályákat, de a kamionokat mindenképp ki kellett volna tiltani. Vagy, hogy későn kaptak észbe a “szervek”, mert kb 20 órával előbb kellett volna riadót fújni. Egész nap rossz érzésem volt, hogy nem tehetek semmit, csak annyit, hogy azoknak az ismerősöknek felajánlom legalább telefonos segítségem, akik bajba jutottak. És ilyenek sajnos voltak sajnos szép számmal. A Legyen Ön is Milliomosban is van három segítség: a felezés, a közönség és a számítógép. Ezeknek a bajba jutottaknak sokáig csak a telefonos segítség jutott, de az sem volt túl produktív, kimerült egy semmitmondó sms formájában. Akik tényleg bajban voltak, mind egy szálig arról számoltak be, hogy inkább váltak idegessé az sms olvasása után, mintsem megnyugodtak. Egyetlen szolgáltató volt, aki nem küldte szét az értelmetlen üzenetet, mára ő lett az Antikrisztus a kormányzat szemében - számomra érthetetlen okokból.

A tévé és a rádió nem bizonyult hasznos hírforrásnak, a legjobban a facebook vizsgázott. Onnan minden infó megtudható, bár kétségtelen tény, hogy néhányat fenntartással kell kezelni, mert rengeteg hamis fotó és hír jött. Viszont kellő körültekintéssel ki lehet szűrni, mi az igaz, és mi nem. 

Este 8 után jutottam arra az elhatározásra, hogy valamit nekem is tennem kell. Mivel arra alkalmas járművem nincs, ezért úgy döntöttem, hogy ételt és italt fogok vinni Budaörsre, az iskolába, ahová több száz szerencsétlenül járt ember került. Jól felöltöztem, ki tudja, mi várható az éjszaka - síruha, sapka, sál, kesztyű, elmentem a szomszéd non-stop közértbe, és elkezdtem bevásárolni. Kenyér, vaj, felvágott, alma, banán, nápolyi, keksz. Szép sorban a sorok között kerestem, mi lehet hasznos, mivel teszek jót. 3 nagy kartondoboznyi holmi összeszedése után útnak indultunk. Kis mentőosztagunk három fős volt: Kriszti, Maszat kutya, és én. Út közben a rádió harsogta, hogy minden út járható, minden rendben van. Csak azt nem értem, hogy személyes ismerőseim a facebook-on miért számolnak be másról? Arról is egymásnak ellent mondó hírek jöttek, hogy várnak e még felajánlásokat, vagy nem? Egyik hír azt mondta, várnak, mert még mindig sok az újonnan érkező, másik arról tájékoztatott, hogy minden rendben, van mindenük. Az iskolát könnyen megtaláltuk, körülötte rengeteg autó, kamion, busz parkolt. 10 után nem sokkal érkeztünk, rendezett körülmények, és a helyzethez mérten nyugodtság fogadott minket. Belépve egy 8 év körüli forma kisgyerek már elénk is ugrott, és olyan magabiztossággal irányított a vöröskeresztes dolgozók felé, hogy nem tudtam eldönteni, ő is bajba jutott, csak túlteng benne az energia, vagy valamelyik önkéntes nem tudta másra hagyni a gyermekét, ezért van ott. Édes volt, na. Az aulában, az ebédlőben, és mindenhol tábori ágyak, szépen megágyazva, úgy 300 darab lehetett. Mindegyiken feküdtek már, legtöbben aludtak. Szörnyű látvány volt, és szörnyű érzés, hogy mi is bármikor kerülhetünk ilyen kiszolgáltatott helyzetbe. Hátul, az ebédlő hátsó részében nagy volt a sürgés forgás. Rendőrök, mentők, tűzoltók, vöröskeresztesek, katasztrófa védők szortírozták az ételeket és az italokat. Bár látszólag tényleg sok minden volt már ott, mégis nagyon nagyon örültek szerény kis adományunknak. Említettem a hölgynek, aki átvette a csomagot, hogy kicsit féltünk, mert nem tudtuk, hogy hiába jövünk-e, mert mindenhonnan különböző hírek érkeznek. Felcsillant a szeme, és megkért, ugyan mondjam már el milyen hírek, mert ők nem is tudják, ki mit mond róluk. Elmondtam, amit tudtam, mire ő kedvesen mesélni kezdte, hogy itt 3-400 főt szállásoltak el, de a közeli Auchan parkolóban ugyanennyien rekedtek, akiket szintén innen látnak el étellel és itallal, sőt még nagyon sok embert várnak, mert sokakat még csak most mentenek ki, vannak akik már most tudják, hogy csak reggelre tudnak kimenteni. Jelzem, ekkor 22:30 volt a pontos idő! Ez a későbbiek miatt még fontos adat lesz! 

Meghatódva, könnyes szemekkel hagytuk el az iskolát. Jó érzés volt, hogy a magunk szerény módján mi is hozzájárulhattunk a segítségünkkel ahhoz, hogy ezek az emberek embernek érezhessék magukat még a baj megtörténte után is. Kövezzetek meg, de ezt az érzést meg kellett osztanom facebook-on, ami jó ötletnek bizonyult, mert utána több ismerősöm egyből írt, vagy hívott, hogy ők is kedvet kaptak, mondjam el, én mit vittem, mit javaslok, ők mit vigyenek? Az egész napra jellemző volt a segíteni akarás, és az összefogás. Végre nem egymást ócsárolja a két politikai oldal, hanem kéz a kézben segítenek a bajba jutottakon. Hát mégsem annyira reménytelen ez az ország, és a benne élő emberek? Ugye, hogy sokkal élhetőbb így ez a dolog?

Miután hazaértünk, nem sokáig tudtam örülni annak, hogy segíthettem, mivel egy hír fogadott: Orbán Viktor a Kossuth díjasoknak rendezett díszvacsorán azt nyilatkozta, hogy Az utolsó embert is kihoztuk az utolsó hóakadály mögül is, vacsorázzunk csak nyugodtan, hisz akkor esik jól a falat, ha tudjuk, hogy minden honfitársunk biztonságban van, és van mit ennie. Ezzel párhuzamosan a rendőrség honlapján az jelent meg, hogy még mindig több száz ember vár arra, hogy megmentsék, és ugyanerről számoltak be az ismerősök is a facebook oldalain. Politika mentesen már nehéz erről nyilatkozni, de felháborító az eset. A Miniszterelnök Urat vagy félretájékoztatták (amit nehezen hiszek), vagy emberbaráti szeretetből vezette félre a díjazottakat, nehogy már a torkukon akadjon a falat, miközben azon morfondíroznak, mi lehet azokkal, akik még mindig a hó fogságában vannak. És szerény véleményem szerint szégyellje magát az összes újságíró, legyen akár a jobb, vagy a bal oldalon, aki ezek után nem kérdezi meg, hogy Miniszterelnök Úr! Hogy is volt ez? Valaki nem mond igazat. Valaki hazudik, kérdés, hogy ki?

De ami még ennél is elszomorítóbb, hogy még ezek után is olyan kommenteket lehet olvasni, hogy Orbán kitűnően végzi a dolgát, sőt nem is járt Brüsszelben, hanem itthon irányította a munkát, ráadásul csillagos ötösre vizsgázott. Néhány embernek annyira át van mosva az agya, hogy teljesen elvesztette a realitás érzékét. Bár néha kezdem azt hinni, nem is ők, hanem inkább én vesztettem el a realitás érzékemet.