Dumaparádé

A válság kirobbanása után, 2008-ban, amikor egyre kevesebb rendezvényes megrendelés érkezett, tulajdonképpen unaloműzésből, és hirtelen felindulásból jelentkeztem a Komlósi Oktatási Stúdió (továbbiakban KOS) nevű újságíró iskolába. Persze Gönczi Gábor mondata is meggyőző volt, amit kénytelen vagyok szó szerint idézni: “Balázskám, te is olyan exhibicionista állat vagy, mint én, miért ne próbálnád meg?”. Ennek az állításnak az igazságtartalmát ki-ki döntse el maga, de a választ kérem inkább tartsa magában! :) Én egyébként mindvégig a rádiózás fele kacsintgattam, képernyőre semmiképp nem akartam kerülni, és akkor még az írás sem vonzott. Olyannyira nem, hogy talán egyike vagyok azon diákoknak, akiknek sikerült az iskolát a minimális leadott újságcikkel elvégeznie, pontos számot inkább a magam érdekében le sem írok. Viszont az iskola nagyon sok mindent adott. Rengeteg nagyon jó, és értékes emberrel hozott össze, tanárokkal, előadókkal, diáktársakkal, neveket inkább nem is emelnék ki, nehogy a végén sértődés legyen (bár már most látom BárányAnna szemrehányó megjegyzését, aki azóta felfelé ívelő karriert futott be a Jazzy Rádió műsorsávján, így őt kénytelen vagyok mégis megemlíteni). És hogy miért írom le ennek a bejegyzésnek az elején mindezt? Mert valahogy fel kellett vezetnem, hogy hogyan is kerültem kapcsolatba azzal az intézménnyel, aminek létezését minden külföldi utazásom alkalmával áldok, és ez nem más, mint a Sajtóigazolvány. Egy kis plasztik kártya, melyre nagy betűkkel írták a nevem mellé, hogy PRESS CARD. Ennek a kártyának a tulajdonosa előtt világszerte megnyílnak a kapuk. Ha az ember szemrebbenés nélkül hazudja, hogy ő Magyarország vezető rádiójának a műsorvezetője, esetleg a legolvasottabb online magazin újságírója, máris VIP vendégként kezelik, nincs sorban állás, olyan helyekre is bejuthat, ahová talán soha, és nem utolsó sorban rengeteg pénzt spórolhat meg. Amint megírom megható levelemet, hogy szegény magyar újságíró szeretne cikket írni, már küldik is a belépőt, szinte akárhová. Az egyetlen kellemetlen (bár az idő távlatában már vicces) sztori akkor történt, amikor a Nottinghami kastély megtekintése közben - ahová szintén, mint népszerű újságíró jutottam be - odaszaladt az egyik teremőr, és közölte, hogy most volt polgármester választás, pont itt van látogatóban az új polgármester, és jó lenne, ha pár szót váltanék vele a terveiről, és azt is beleszőném a cikkembe. Mondanom sem kell, negyed órás - hol tréfás, hol komoly - beszélgetés következett. 

Kis kártyámnak hála, ma is olyan helyen jártam, ami meghatározó élmény volt. Nemcsak hogy ingyen bemehettem egy “Behind The Scenes” - avagy a színfalak mögött - túrára a Sydney Fishmarket-en (halpiac), de még olyan helyekre is bekísért a sajtóreferens, ahová turista nem teheti be a lábát. Az akciót hosszas levélváltás előzte meg, hiszen komoly feltétele van annak, hogy valaki egy ilyen helyre bemehessen, jelen esetben mindenképp egy biztosítást szerettek volna kérni tőlem, hogy ha netán valami kárt okozok, legyen fedezet. Átküldtem a hölgynek a bankkártyámhoz tartozó utazási biztosítás neten fellelhető feltételrendszerét, ami persze magyarul van. Azonnal jött a válasz, semmi baj, éppenséggel van egy magyar kolléganője, majd ő lefordítja. A magyar kolléganő, akiről időközben kiderült, hogy a marketing osztályon dolgozik, gondolom nagyon örült nekem.

Reggel fél 7-re beszéltük meg a találkozót, így elég álmos és gyűrött ábrázattal érkeztem meg. A parkolóban alig kaptam helyet, persze nem személyautók miatt, a terület telis tele volt teherautóval. Vendéglátónk szívélyesen fogadott, majd első utunk az aukciós tér feletti galériára vezetett, ahová csak jólláthatósági mellényben léphettünk be. A hátamon ott virított a MEDIA felirat, roppant fontosnak érezhettem magam, ami be kell valljam férfiasan, nagyon tetszett! Jessica (a sajtóreferens hölgy) egyből mesélni kezdett. Innen, a galériáról nézhetik a turisták az aukciót, és itt kapott helyet a Seefood School (főzőiskola) is. Gyorsan essünk túl a statisztikán - bár ez most jelen esetben nem is annyira unalmas: a Sydney Fish Marketen (továbbiakban SFM) 52 fő dolgozik, ebben a létszámban nincsenek benne a halászok, akik a hajókon teljesítenek szolgálatot. Minden nap van aukció, ahol a fogást eladják, a legnagyobb aukciós nap a hétfő és a péntek. 400 regisztrált vevőjük van, ebből 250 minden nap jön! A vevők között akad kiskereskedő, nagykereskedő, de több étterem tulajdonos is. Több mint 100 féle halat, 19 féle rákot, valamint számtalan polipot, kagylót és osztrigát árulnak. A halfogás 2 %-a környékbeli vizekről, 60 % más Ausztrál vízről, 10 % Új Zélandról, és a maradék egyéb helyekről származik. 

Közben elindulunk le a csarnokba, ahová már nem mehet be, csak az itt dolgozó, a regisztrált vevő, és persze a média! Jessicán látszik, szereti amit csinál, nem csak egy bemagolt szöveget mond, miközben magyaráz, többször engem is vizsgáztat. A halak ismeretének hiánya mellett a nyelvi akadályok miatt sem egyszerű a dolgom. Ennek ellenére büszkén mondhatom, a rákok többségét ismertem, a “100 hal az Ausztrál vizekből” című vizsgát viszont ismételnem kell. 

A SFM-et egy olasz család alapította, és még mindig ők a vezetői (érdemes megnézni a róluk készült bemutató táblát, mintha a Keresztapa című film szereplői lennének...). Egy halászhajón általában 2-3 fő dolgozik. Jessica szomorú arccal meséli, hogy bár most a negyedik generáció szolgál a flottában, a mai világban már nagyon nehéz rávenni a fiatalokat, hogy halásznak menjenek, annyi más lehetőséget kapnak az élettől. A halászok napnyugtakor mennek ki a vízre, és másnap hajnalban jönnek be. Már a hajón elkezdik feldolgozni és szétválogatni a halakat (a hajón még jéggép is van!), mire kiérnek a partra, már csak leltározni kell. Minden halat jégre - ládákba pakolnak. Külön érdekesség, hogy a ládáért 20 dollár kauciót kérnek a vevőktől, de ebből csak 15 dollárt adnak vissza. 2 dollár a mosatási díj, és 3 dollárt egy óceáni alapítványnak adományoznak, ezzel is elősegítve a felelősségteljes halászatot. Egy hatalmas csarnokban tárolnak minden árut, és mozgásukat pontosan követik egy vonalkódos rendszerrel. Külön helyen tárolják a különböző halakat, a rákokat, a polipokat, és a kagylókat, és van egy teljesen külön rész az élő állatoknak (bizonyos típusú rákokat így árulnak). A csarnok egyik végében egy hatalmas lelátó van, ott ülnek a vevők, előttük a legmodernebb elektronikus licitáló rendszer irányító felülete, illetve három hatalmas kivetítő, ezen nézik, hogy melyik tételt mennyiért kínálják. Nekik csak időben kell a gombot nyomniuk, és már övék is az áru. A mai ebay-es világban nekem is többször lehetőségem adódik egy-egy licit által okozott adrenalinszint növekedést átélni, ez mégis nagyon jó kis mókának látszik, bár nem kis pénzekről van szó. Van olyan halfajta, aminek az ára akár 99 dollár (23 000 Ft) is lehet! 

Közben a sok tengeri herkentyű között olyan információkat is megtudok, miszerint a fiú rák szebb, viszont a lány rák drágább, mivel édesebb a húsa (eddig azt sem tudtam, hogy van fiú és lány rák). Itt egy pár percre leragadtunk, hátha megtanulom, hogyan kell őket megkülönböztetni, hát nem mondom, hogy profi lettem, lehet ezután is hetero létemre a fiú ráknak kezdek majd udvarolni. Azt is megtudom, hogy kell leellenőrizni, mikor friss a hal, vagy az osztriga, és hogy a friss halnak egyáltalán nincs hal szaga. Ezek szerint én még friss hallal nem találkoztam a Balatonon, hiába horgászik a hajósok egy része napi rendszerességgel. További érdekesség, hogy az élő rákokat nedves újság papír közé csomagolják, hogy egymást ne támadják meg, és persze, hogy ne stresszeljenek.  

Ahogy haladunk előre, a legkülönbözőbb, számomra ismeretlen kinézetű, és felfoghatatlan méretű halakkal találkozunk. Egy általam kiszemelt 32 kilós példány kicsinek számít. Lassan a csarnok végére érünk, így átmegyünk a kiskereskedelmi részre. A csarnokban hat kereskedő árulja portékáját, kívül, külön épületben - de a piac területén - további négy. Csodálkozva nézem a sok kínai dekorációt - majd megtudom, a kínai újév miatt van pirosba díszítve minden. Még mindig csak 8 óra van, teljesen kihalt a terület, csak az árusok - többségében ázsiaiak - készülnek a nyitásra. A személyzet egy része a takarítással foglalatoskodik, mások rutinszerűen rakják ki a különböző termékeket az ínycsiklandóan előkészített jégágyra. Egyik árusnál egy szakképzett férfi éles késével a friss osztrigát nyitja - eszement gyorsasággal, majd gyors minőség ellenőrzés, és már megy is a pultba.  Másik pultban sushi készül - persze friss halból. Kedvem lenne megkóstolni, de nagy a szigor, még zárva minden, náluk sajnos nem érvényes a sajtóigazolvány. A csarnok végében kapott helyet a zöldség nagyker, katalógusba illő árukínálattal. A külső teraszon, ahol ebédidőben helyet sem lehet kapni, most egy ember sem található. Kint a kikötőben a hajóflotta magányosan pihen, csak a sirályok legyeskednek körülöttük, ha élhetek ekkora képzavarral. Túránk végéhez érve átadom az elmaradhatatlan ajándék Panyolai Pálinkát, Jessica látszólag meghatódik. Ez is volt a cél, ha már az ember potya túrákra jár, legalább jótevőjének is legyen haszna a dologból. 

Bár több ebédet fogyasztottam el az utóbbi hetekben a halpiacon, itt tartózkodásom alatt még biztos visszalátogatok, és talán nagyobb hozzáértéssel fogom kiválasztani a fogamra való falatot.