Dumaparádé

Életemben másodszor fordul elő, hogy hirtelen a semmiből kapok egy telefont, miszerint egy hozzám nagyon közel álló valaki meghalt. Édesapám halálhírét is így kaptam, makk egészséges volt. Nekem kellett elmondani mindenkinek a szörnyű hírt. Édesanyámnak, nagymamámnak, testvéremnek, kollégáknak, barátoknak. Talán ez a teher könnyítette meg az én dolgomat, fura, de segített, hogy én istápoltam a többieket, így egy picit talán könnyebb volt feldolgozni az amúgy feldolgozhatatlant. Vasárnap nevetgélve elbúcsúztunk a repülőtéren, szerdán hívtak, hogy meghalt. Hét betű, amit nap mint nap milliószor hallunk, olvasunk. Rengeteg ember halálhíre jut el hozzánk a híradásokból, de az valahogy mégis más. Amikor valaki hozzánk közel álló megy el, akkor szorul össze a gyomrunk igazán. Először az ember fel sem fogja. Próbálja az esélyeket latolgatni. Lehet, hogy tévedés? Nem is ő volt? Valaki kirabolta, és az ő papírjaival találták meg? Hosszú időnek kell eltelni, míg az ember rájön, ennyi volt, nem látja többé. Felidézzük a régi emlékeket, közös kalandokat, az utolsó találkozást. 

Most egy barát ment el hirtelen, egy nagyon jó barát.

               Ákossal és Nellivel a diplomaosztónk után, 1999-ben

Ákost 1996-ban Szolnokon ismertem meg, a Külkereskedelmi Főiskola gólyatáborában. Én mint tudatlan kis gólya érkeztem, ő szervező volt. Az első esti vetélkedő egyik állomásvezetőjeként olyan magabiztossággal fogta össze a csapatot, olyan jó hangulatot varázsolt az ismeretlen diákoknak, hogy talán ez is szerepet játszott abban, hogy azóta is foglalkozom csapatépítő tréningekkel, és hogy ezt a szakmát választottam. Hamar összehozott minket a közös érdeklődési kör: a motorozás és a vitorlázás szeretete. A dolog pikantériája, hogy pont a motorozás okozta a halálát. Főiskola alatt rengeteg közös élmény ért minket, rengeteget voltunk együtt, sőt sokat együtt is dolgoztunk. Ő a Kanyar nevű iskolaújság tördelő szerkesztője volt, de sokat besegített nekünk is a rendezvények szervezésébe. Elképesztően segítőkész, melegszívű ember volt, aki önzetlenül tudott hozzáállni minden felmerülő problémához. Rengeteg buli, kirándulás, vitorlázások, születésnapok, szilveszterek, együtt töltött nyarak, csalódások, szerelmek, egyszóval rengeteg emlék. Még olyan is volt, hogy apukáinkat vittük el vitorlázni - erről már csak az ő édesapjával tudok anekdotázni sajnos. Együtt váltunk felnőtté, sokszor együtt váltottuk meg a világot.

     A Sydney Fish Marketen, 2012. januárjában egy hatalmas hal tál előtt

A főiskola elvégzése után Ákos bejelentette, külföldön próbál szerencsét. Elmondani nem tudom, mennyire szíven ütött a hír. Én akkor még nem voltam egy nagy utazó, nem szerettem külföldre járni, azóta ez - részben pont az ő hatására - változott. Először Kanadában próbálkozott, ahonnan pár hónap után kénytelen volt hazajönni, valami nem úgy alakult, ahogy tervezte. Viccelődtünk vele, hogy nem is ott volt, csak Kiskunmajsán nyaralt, és minket akart megviccelni, a Juharszirupot, amit meg ajándékba hozott, a sarki fűszeresnél vette. Akkor azt hittük, elég volt neki a kalandokból. Tévedtünk. Kis idő múltán újra bejelentette: utazik. A cél Ausztrália. Eredetileg nyelvet ment tanulni, fél évre. Ennek már több mint 10 éve. Kint ragadt, és nagyon szépen felépítette az életét, még az állampolgárságot is megszerezte. Elképesztő elszántsággal és kitartással egy teljesen idegen - a közgazdaságtantól messze álló - szakmát tanult ki, a vendéglátást, (fura véletlen, hogy most én is ezzel keresem a kenyerem), és hihetetlen magasságokba jutott. Egy 5 csillagos szállodában volt bankettfőnök, majd váltott, és Sydney legnagyobb catering cégének lett vezető beosztású munkatársa. Emellett szabadidejében társadalmi munkában vízimentőként  dolgozott Sydney turisták által leginkább látogatott strandján a Bondi Beachen.  Büszke volt arra, amit csinált, érthető módon. Számtalan balatoni viharban hajóztunk együtt, sok veszélyes helyzetből jöttünk ki, de amit az óceáni hullámokon művelt a kis gumi mentő motorossal, az elképesztő volt. Pár hónappal ezelőtt büszkén küldött át egy fotósorozatot, amit egy mentés közben róla készített egy fotóriporter egy újság részére. 

                 Mentés közben, 2013. áprilisában, a képen a hátsó ember Ákos

A több ezer kilométer távolság ellenére szoros maradt a kapcsolatunk, és bár sokkal ritkábban beszéltünk, de mindent tudtunk egymásról. Amikor nagy ritkán találkoztunk, pont onnan folytatódott mindig a barátságunk, mint ahol a legutóbb abbahagytuk. Az elmúlt két telet nála töltöttem, és rengeteg élménnyel gazdagodtunk ismét. Bár ő nem tudott kint létem alatt végig szabadságon lenni, mégis mindent meg akart mutatni, és állandóan programokat szervezett. Ha valami nem nyerte el a tetszésemet (mint például Ausztrália fővárosa Canberra, ami egyáltalán nem egy szép hely), azt személyes kudarcként élte meg. Hazautazásom előtt egy meglepetéssel várt: “Ennyi időt itt töltöttél Ausztráliában, és nem is hajóztunk. Gyere, elviszlek valahova.” És máris ott ültünk egy 1800-as évekbeli replika vitorláshajó, egy úgynevezett Tall Ship fedélzetén. Még azt is lebeszélte a kapitánnyal, hogy vezethessem a hajót  az egyik öbölben. Óriási élmény volt. 

Tegnap kaptam a hírt, hogy kinti idő szerint délután 1-kor barátnőjével motorozás közben egy autónak ütköztek, és balesetet szenvedtek. Az első hírek szerint mind a ketten életüket vesztették, később kiderült, Brigi szerencsére túlélte, és a körülményekhez képest jól van. Kórházban van, semmire sem emlékszik, ezekben a percekben műtik, ha jól tudom a lába roncsolódott. Ákos nem élte túl, a kórházba szállítás közben leállt a szíve.  Utoljára májusban beszéltem vele, a születésnapján, akkor is csak kutyafuttában, mert épp egy 1100 fős konferenciára készült egy szigeten. 

Rengeteg gondolat kavarog a fejemben. Fülembe csengnek anyám szavai, hogy a motor ilyen, meg olyan veszélyes, nekem sem kéne használnom. Sajnos nem tudom, mi történt pontosan, de ez a lényegen már nem is változtat. Ákos soha nem volt egy brahis, száguldozós típus. És most nincs többé. Nyugodj békében, Ákoska! Hiányozni fogsz!